Pulya a patikában

A N Y A N Y E L V Ü N K

Vajon ki és mikor, hol és miért javíthatja ki a másik ember nyelvhasználatát, megnyilvánulását. Bizonyára többeket megróttak már azért, mert azt mondták, hogy „de viszont”. A Nyelvművelő kéziszótár szerint (Tinta Könyvkiadó, 2005) a mindennapi beszédben meglehetősen gyakori, s olykor el is fogadható. Főleg akkor, ha bizalmas szóbeli társalgás kötőszava.
Az egyik megyei középiskola igazgatónője mesélte, hogy bevásárláskor a pénztáros odakiáltotta neki és a sorban várakozóknak: „Csajok! Lehet menni a másik kasszához is!” Mint elmondta, nem okította ki a bolti dolgozót, pedig ráfért volna. Ugyanis a kommunikációs stílus megválasztása majdnem ugyanolyan fontos ebben a szakmában, mint az, hogy nem üt félre a pénztárgépben, s nem szabadidőruhában dolgozik a munkahelyén. A nyelvhasználati forma helyzethez illő megválasztása, illetve váltás (szakszóval: regiszterváltás) az otthoniról (informálisról) a jó értelemben vett hivatalosra, tárgyilagosra és udvariasra (formálisra) igen fontos.
Jómagam már csak közvetve okítok: ha „szia!”-val köszön egy fiatal eladónő, akkor én még hangsúlyosabban önözöm, s távozáskor már „egy hullámhosszra kerülünk”, ő is „viszontlátásra!”-val búcsúzik el. Nem áltatom magam azzal, hogy milyen fiatalnak nézett. El kell fogadni azt a tényt, hogy Magyarországon – más nemzettel ellentétben – nincs hagyománya az össznépi tegeződésnek. Lehet, hogy később normává válik, azonban ma még a kornak, rangnak és egyébnek megfelelő köszönés- és megszólításformát várjuk el. Nem ilyen egyértelmű a következő eset. Az egyik kelet-magyarországi napilap sms-rovatában egy olvasó azt kifogásolta, hogy a patikában a gyógyszerész ezt kérdezte tőle a gyógyszert kapó gyermek életkorát tudakolva: „Hány éves a pulya?” Úgy tűnik, a vevőnek (aki ugyancsak ezen országrész lakója) a vidék tájnyelvi szava sértő volt. Bár kétségtelen, van benne némi rosszalló felhang, mindez arra mutat rá, hogy a nyelvjárások megítélése is más nálunk, mint más országokban. Ez azért is sajnálatos, mert a nyelvjárási és a köznyelvi forma nem egymással szemben létezik mint kommunikációs eszköz, hanem egymás mellett, egymást esetenként kiegészítve.
Az utolsó eset már sokkal összetettebb, s mivel botrányos hírű volt, az országos sajtót is bejárta Az emberi butaság pofonjai címmel. Az történt, hogy a szülők nem engedték el általános iskolás fiukat az osztálykirándulásra, és ezt az ellenőrző könyvébe is beírták. A szülői bejegyzés helyesírási hibáit a tanárnő piros tollal kijavította. Ezért a 29 éves férfi és felesége hétfőn reggel bementek az iskolába, és a folyosón bántalmazták a pedagógust.
Kétségtelen, hogy a szülőknek felelniük kell törvényellenes cselekedetükért, azonban a tanárnő is vétkes, mert etikailag nem volt oka és joga kijavítani a hibákat, s ezzel megsérteni őket. A fenti „nyelvi esetek” nem jogi esetek, de az már látható, hogy a nyelvművelés etikája igen bonyolult és öszszetett probléma.