Selejtező

Európa nem kíváncsi a magyar futballra. Ezt másfél–két évtizede tudjuk, érzékeljük, de a kontinentális labdarúgó-szövetség, az UEFA végrehajtó bizottságának szerdai cardiffi döntése – még inkább annak számszerű aránya – azért így is sokkoló volt: a 2012-es Európa-bajnokság (Eb) rendezési jogáért benyújtott három pályázat közül a győztes lengyel–ukrán nyolc, az olasz négy szavazatot kapott, a magyar–horvát pedig egyet sem. Hogy e mérhetetlen – azaz sajnos éppen hogy mérhető – lenézés országunk vagy labdarúgásunk súlytalanságának szól-e, és ha az utóbbinak, akkor mennyiben a pályán, mennyiben az azon kívül mutatott teljesítménynek, arra csak tippelni lehet.
Az előző pár nap és tíz-egynéhány év intő jeleit azonban mindenképpen érdemes felidézni.
Hajdan, a hatvanas–hetvenes években nemhogy Európa, de a világ futballja versengett azért, hogy vendégül láthassa a magyarokat. Válogatottunk a téli felkészülési időszakban rendszeresen Dél-Amerika felé vette az irányt – a keret gyúrójának egy chilei szállodában mindig ugyanazt a szobát foglalták, mert bizton számíthattak rá február elején –, klubcsapataink spanyol, olasz, német tornákon szerepeltek. Természetesen a franciákhoz vagy mondjuk a görögökhöz is bármikor mehettek volna, de egy szint alatt nem vállaltak vajaskenyér-túrákat.
Ezzel szemben manapság a nemzeti együttes megtisztelve érzi magát, ha a ciprusi télben évről évre kikaphat a házigazdáktól – ők is olyan riválist hívnak, akit garantáltan meg tudnak verni –, aztán a lettek vagy a moldovaiak elleni játékkal vigasztalódhat a harmadik helyért. A klubok nagy része itthon készül, aki mégis idegenbe megy, az ugyancsak Ciprust vagy a török tengerpartot célozza meg, ahol a holt szezonban külön iparág létesült szakadt futballcsapatok szolid vendéglátására és egymásnak eresztésére.
Mi ezt itthon még mindig külföldi edzőtábornak nevezzük.
A legrangosabb idei barátságos mérkőzésen a Zalaegerszeg vehetett részt, hiszen a Bundesligában kiesőjelölt Mainz partnere lehetett; a németek tartalékos összeállításban szereztek 6:0-s vezetést a félidőben. Olyanok lettünk, mint a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek: aki még hajlandó velünk játszani, azzal már nem is érdemes.
Persze előfordult, hogy hívatlanul is betoppantunk az elitbe – igaz, ehhez tétmérkőzést, Bajnokok Ligája-selejtezőt kellett nyerni, és erre magyar csapat mindmáig egyszer volt képes: a Ferencváros 1995-ben. A Nyugat általános megrökönyödésére a belga Anderlechtet sikerült kiverni, és mivel abban az esztendőben különösen jól ment Kelet-Közép-Európának – öt helyet vitt el az akkor még csak 16-ból –, a BL főszponzorai berzenkedni kezdtek: ez így nem lesz jó, egyharmadával csökkent a versenysorozat reklámértéke, mert itt lábatlankodnak ezek a senkik. Ezt minden alkalommal éreztették is velünk. Az UEFA két delegátusa a pályák előzetes felmérése során az Üllői úton azt is megkérdezte, van-e folyó víz az öltözőkben, a holland Ajax edzője, Van Gaal pedig valóságos koncepciós pert akasztott a Fradi nyakába, amiért a lelátón többen huhogtak, ha színes bőrű játékoshoz került a labda. Az UEFA hüledezett e felháborító rasszizmuson, Amszterdamban pedig iszonyatos és általános lenézés, utálat fogadta a magyar küldöttséget. Amely meglepve konstatálta, hogy az Ajax labdarúgói és irányítói sajátos leosztásban étkeznek három asztalnál: az egyiknél a vezetők, a másiknál a fehér, a harmadiknál a fekete játékosok. Semmibevételünkért azért mi is tettünk olykor: a Grasshoppers–FTC mérkőzés előtti ünnepi ebéden például a házigazda pazar ajándékait, a klub névadó aranyozott szöcskéit átlátszó műanyag tokba csomagolt Fradi-törülközőkkel viszonozták a zöld-fehérek, de a kettős mérce e sutaságok nélkül is mindig mindenütt érezhető volt, és az ma is.
Erre legutóbb kedden és szerdán, a 2012-es Európa-bajnokság helyszínének eldöntésére összehívott UEFA végrehajtó bizottsági ülésen kaptunk bizonyságot. „Szép, szép, ha az egyik ajtón bejön Albert Flórián, de ha ugyanakkor a másikon Sophia Loren lép be, akkor mégiscsak őt rohanják majd le az újságírók” – jegyezte meg a magyar delegáció egyik tagja Cardiffban, amikor azt taglaltuk, melyik pályázat kerül a média kereszttüzébe. Jellemző kép volt az is, amikor az UEFA végrehajtó bizottsága ülésének helyet adó városháza előtti téren Gyárfás Tamás, a pályázati bizottság vezetője éppen az egyik magyar kereskedelmi televízió stábjának nyilatkozott, s az hirtelen elnézést kérve faképnél hagyta; a riporter és az operatőr odébb szaladt tíz méterrel, ahol a hirtelen felbukkanó Andrij Sevcsenko már ki sem látszott az újságírók gyűrűjéből. De az ukránoktól ott volt még Vitalij Klicsko, Szergej Bubka, s miközben őket láttuk, rá kellett döbbennünk, hogy nekünk tulajdonképpen nincsenek is olyan mai vagy közelmúltbeli klasszisaink, akiket a nagyvilág is respektál. S most nem csak a labdarúgásról beszélünk. Egy friss felmérés szerint külföldön jelenleg a legismertebb magyar sportoló a gyorsasági motorversenyző Talmácsi Gábor, a második helyen pedig az a Baumgartner Zsolt áll, aki pár éve sikeresen végiggurult néhány Forma–1-es futamon. Az olaszok számoljanak el a lelkiismeretükkel, hogy világbajnok csapatukból senkit sem tudtak elcipelni magukkal, jószerével csak a tavaly Németországban Tottiékat csúcsra vezető Marcello Lippi igyekezett tartani a frontot. Ő persze márkanév, mint ahogy a lengyelek szövetségi kapitánya, Leo Beenhakker is. S most minden kommentárt nélkülözve illesszük melléjük Várhidi Péter nevét. Mindenesetre a cardiffi három napon visszasírtuk Lothar Matthäust. Különösen akkor, amikor több magyar mellett Lippi is illetéktelenül tartózkodott a zártkörű prezentációk számára fenntartott helyiségben, és ezt észrevették a szervezők. Mit tettek erre? A mieinket valósággal kizavarták, az olasztól autogramot kértek.
Ha futballról esik szó, mi csak a múltunkra támaszkodhatunk. Jobbára erre épült a pályázatunk is, a csillagok közül megidézett Puskás Ferencre, az Aranycsapatra. Nagy tapsot kaptunk. És egyetlen kérdést sem. A tizenkét döntéshozó közül egy sem tartotta fontosnak, hogy legalább a látszatát keltse az érdeklődésnek, olyan végrehajtó bizottsági tag is akadt, aki át sem vette a pályázati anyagot. A magyar küldöttség kedd esti sajtótájékoztatójára a helyi szervezők egy raktárszobát biztosítottak – benne körülbelül tíz székkel, valamivel több állóhellyel – mintegy száz érdeklődő számára. Tiltakozhattunk, panaszkodhattunk volna, de a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) mai vezérei jószerével senkit sem ismernek az UEFA hatalmasai közül, és azok még kevésbé ismerik őket. Az UEFA végrehajtó bizottságának olasz és ukrán tagja is van, magyar emberemlékezet óta nincs, az év elején elnökké választott Michel Platini belső körökben folytatott kampányát az ukránok és a lengyelek szervezték, miközben mi hitet tettünk a 77 éves vesztes, Johansson mellett. A svéd öregúr ugyanis szereti a Hévízi-tavat, a pörköltet nokedlivel és a száraz fehérborból készült fröccsöt; ő volt a mi erős emberünk. Amíg meg nem bukott.
Még ezek után is, egészen szerda fél tizenkettőig naivan hittük, hogy a végrehajtó bizottság tizenkét döntéshozójából hetet sikerül a magunk oldalára állítani, és így meglesz a győzelem. Ennek érdekében személyre szólóan ki is osztották a feladatot, kinek kit kellene meggyőznie. Példaképpen: a török és a ciprusi végrehajtó bizottsági tag „megdolgozása” Mészöly Kálmánnak jutott. A korábbi szövetségi kapitány, játékosként világválogatott, 61-szeres magyar válogatott évekig dolgozott Törökországban, ott is a nemzeti együttes szakvezetőjeként, irányította a Fenerbahcét, és edzősködött Cipruson is. „A török és a ciprusi végrehajtó bizottsági tag is száz százalékra ígérte, hogy ránk szavaz! Át lettünk verve!” – bizonygatta ingerülten Mészöly a Cardiffba kiutaztatott delegáció érkezésekor a Ferihegyi repülőtéren tartott rögtönzött sajtótájékoztatón. A kollektív csalódottság érthető, hiszen a magyar delegáció az utolsó pillanatig úgy számolt, hogy nyolc voksunk van. A fáma szerint még írásos megállapodások is születtek, s a horvátok az orosz tag támogatásáért cserében vállalták, mindent elkövetnek azért, hogy a 2014-es téli olimpiára pályázó városok közül Szocsi legyen a befutó.
Kisteleki István, az MLSZ elnöke a cardiffi repülőtéren le is támadta a végrehajtó bizottság német tagját, akiről szintén úgy tudtuk, hogy a mi emberünk, s aki most csak hebegni-habogni tudott. De sajnos mást mi sem nagyon tehetünk.
Legfeljebb rögzíthetjük, hogy 2016-ra pályázni sem érdemes. Egyrészt azért, mert az UEFA rajtunk átlépve már nyitott kelet felé, másrészt a lenullázás miatt. Ha optimizmusunk el is szállt, a magyar akasztófahumor még él. Ennek megnyilatkozásaként máris felvetődött: ha az Eb-re esély sincs, rendezzünk világbajnokságot! Vb még úgysem volt soha Kelet-Közép-Európában…
Persze az is lehet, hogy a csak képzeletben létező stadionok, az álmodozás és a nagy szavak helyett ideje lenne valami teljesítményt is prezentálni. A futballban és azon kívül egyaránt.