Valójában ama pártállami tradíció újjáéledésének lehetünk szenvedő alanyai, hogy létezik egy láthatatlan alkotmány, amelyben saját köreik és véleményformáló „kefeügynök” holdudvaruk kivételezett, védett helyzetben van. Ezt a reformoknak becézett megszorítások káros mellékhatásaitól kímélt réteget nevezhetjük új arisztokráciának. Eloszlatható a mesterséges homály és működ a társadalomra erőszakolt életellenes központi változtatások környékéről is. A láthatatlan alkotmány alapján a társadalmi segítők, pártolók számára viszont valóban reformot jelent az amúgy jogellenes pozitív diszkrimináció. Felmérte a régi-új hatalom, hogy miután a társadalom többségével úgysem sikerülhet elfogadtatni az abszurd antidemokratikus intézkedéssorozatot, ki kell emelnie egy olyan garnitúrát, amelyre a megszorítások nem vonatkoznak, sőt haszonélvezője lehet a gazdasági csődhelyzetnek – a rendszerváltás spontán privatizációs időszakához hasonlóan. Ez az új komprádorburzsoázia az elképzeléseik szerint támaszul szolgálhat az emberek folyamatos, erőszakos megtévesztésében és megfékezésében.
Jogok csak papíron
Úgy gondolják, a társadalom döntő hányadának ellenében csak úgy lehet eredményesen felvenni a harcot, ha a kiváltságok, privilégiumok egész rendszerét építik újjá. Ehhez a törekvésükhöz mintául, zsinórmértékül szolgál számukra a régi, Kádár-rendszer hosszú ideig bevált gyakorlata, amely a hozzá kötődő megbízható nómenklatúrát a kiváltságok egész erdején keresztül támogatta. Az ideológiai-politikai alapot mindehhez a szovjet mintára készült 1949. évi XX. törvény, vagyis a sztálini alkotmány szolgáltatta, amely eleve a diszkriminációra, kirekesztésre épült. Voltak a definiálatlan „dolgozók”, a Párt vezető szerepe, másfelől pedig a megbélyegzett elemek, reakciósok, burzsoák és klerikálisok, akiknek csak akkor juthatott élettér, ha igyekeztek leküzdeni osztálykorlátjaikat, vagy legalább meghúzták magukat. A Milovan Gyilasz meghatározásával „új osztálynak” nevezett kaszt tehát integráns része, tartópillére volt a szovjet típusú diktatúrának, amely – erőteljesen megtámogatva a megszálló csapatokkal – uralta az élet minden területét. Az előbbiek a közelmúltunkról szóló történelmi stúdiumok részei lehetnének csupán, ha a jelenlegi hatalom nem törne hasonló új alkotmányozó babérokra. Az európai uniós csatlakozás után ezt a tendenciát nyilvánvalóan csak burkoltan meri megreszkírozni az álbaloldali kurzus. Így egyfajta lopakodó, illegitim, belső kvázikodifikáció zajlik. A furcsa, demokráciaellenes láthatatlan alkotmány kontúrjai azonban mind plasztikusabban jelennek meg a mindennapokban.
Az alkotmányos jogok és kötelességek köréből egyre inkább csak az utóbbiak vonatkoznak az egyszerű állampolgárokra, míg a jogok jobbára csupán papíron létezhetnek. Elvileg mindenkit megillet az egészséghez, egészséges környezethez való jog, ám a gyakorlatban gőzerővel folyik az eliminálása, megszüntetése a biztonságérzetünket alapvetően befolyásoló állami szerepvállalásnak. A nyereségérdekelt több-biztosítós rendszerrel kapcsolatban nehéz nem látni, hogy valójában egy szűk, már eddig is agyondotált réteg érdekeinek érvényesítéséről van szó. Alkotmányellenesen megtagadják az érdemi információkat a lakosságtól, s így nem válik világossá a széles tömegek előtt, hogy állami garanciával juthatnak plusz óriásprofithoz a műbaloldali krém által favorizált biztosítótársaságok. Arról sem hangzik el tájékoztatás, hogy ha a kötelező társadalombiztosításból kiszáll a leggazdagabb réteg, a tb-alap még riasztóbb helyzetbe kerülhet. Az egészségügy úgynevezett átalakítása, valójában szétrobbantása meghozta első keserű „gyümölcseit”, hiszen a mentőszolgálatnak sokszor fogalma sincs, melyik kórházba kell szállítania a sürgős ellátásra szoruló betegeket. A többszörösen spórolásra szorított mentőhelikopterek sem tudják ellátni feladataikat. Bizonyos betegeket nem fogadhatnak a kórházak, ha állapotuk úgymond stabil, ezért – mint az elhunyt mindszenti férfi esetében – ez idáig elkerülhető, tragikus halálesetekkel kell számolni a jövőben. Végrehajtja a kormány azt a szomorú történelmi bravúrt, amire a rendszerváltás idején a legmegveszekedettebb pesszimisták sem mertek gondolni: már-már a Rákosi- és Kádár-korszakot is alulmúlva – amikor minden elnyomatás ellenére kínosan ügyeltek a „dolgozók” viszonylagos biztonságérzetére – az emberek legelemibb alkotmányos jogait is semmibe veszik. Ezt persze egyáltalán nem jogelvonásként kommunikálják. Ha egy intézmény nem fogadhat valakit műtétre, az teljesítményvolumen-korlátozás, a kórházakat pedig úgymond nem bezárják, hanem összevonják, átalakítják, s mindezt teszik kizárólag a lakosság jobb ellátására, érdekeire hivatkozással. Csakhogy az alkotmány nem értelmezhető önkényesen, és ezt még a szovjet típusú diktatúrában is jobban tudták. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke írta körül legtalálóbban nemrégiben egy tévéinterjúban ezt a furcsa jogértelmezést. Úgy fest, hogy egyes döntéshozók nem értik, mi az az alapellátás. Az ő fogalmaik szerint ez nagyjából annyit tesz, hogy annyi pénz van valamire, amennyi – és ez az alapellátás.
A Rákosi–Kádár-rezsim urai mégoly rosszul, de megpróbálták leplezni az alkotmányellenes intézkedéseket. A Gyurcsány-féle társaság viszont egyenesen büszke rá, s kikéri magának, aki ehhez való jogát kétségbe vonja. Megrendszabályozandó tehát minden és mindenki, aki a jogsértésekre hívja fel a figyelmet. A civil szervezetek rögvest a szélsőségesség vádját vonják a fejükre, s nem számíthat kíméletre az alaptörvény értelmében sérthetetlen köztársasági elnök sem. Mi több, újabban már az Alkotmánybíróság is kivívta az álbaloldali garnitúra nemtetszését, amikor a Fidesz népszavazási kezdeményezései közül többet jogszerűnek tartott. Az Országos Választási Bizottság egyes kormánypárti többségi tagjai nyilvánosan is megfogalmazták éles kritikájukat.
A tapasztalatok alapján leszögezhető: a jelenlegi nómenklatúra számára az alkotmány és a jogállamiság egyfajta szükséges, ám az európai uniós csatlakozás után elkerülhetetlen rossz. Apró, de jellemző momentum, hogy a nagyobbik koalíciós testvérpárt szóvivője „népköztársaságként” emlegette Magyarország államformáját. Ezt nehéz lenne másként, mint vegytiszta freudi elszólásként értékelni. Az állampárt és a mai hatalmi berendezkedés között gyarapodó párhuzamok szóvátétele kapcsán állandó vádként merül fel kormánypárti berkekben, hogy a polgári oldal „kommunistázik”. Megfellebbezhetetlen érvként hangzik el, hogy személyükben már legtöbbször nem is azok vannak hatalmon, akik a Kádár-rendszer mozgatói voltak.
Lenini–sztálini elvek
Ez egyrészt nem igaz, mivel a régi kommunista ifjúsági és pártvezetők egész hada tölt be hasonlóan fontos pozíciókat ma is az államapparátusban. Másrészt a pártállami belső szelekció rendszere örökítődött át, illetve sohasem szűnt meg. A kiválasztódás ugyanis eleve nem a teljesítményen, hanem a megbízhatóságon és a párfegyelmen nyugodott. Az MSZMP legfőbb döntéshozó szerveinek utasításait elképzelhetetlen volt megkérdőjelezni. Csak az lehetett a nómenklatúra, az új osztály tagja, aki az apparátusi logikába beilleszkedett, s származásában sem volt kivetnivaló. A rendszerváltás után nem is volt rá ok, hogy a kontraszelekciós mechanizmust kicseréljék, hiszen a párt úgymond nem szenvedett vereséget, csak időlegesen mintegy illegalitásba vonult. A gazdasági hatalmukat szintén ebben az időszakban alapozták meg a később a szocialistákhoz nyíltan visszapártolt káderek. Szilvásy György, Kiss Péter volt KISZ-funkcionáriusok vagy éppen Petrétei József egykori tudományosszocializmus-oktató előrehaladása tehát nem kivételes jelenség, hanem tipikus. Gyurcsány Ferenc karrierje képviseli a másik modellt, hiszen ő az apparátusból a gazdasági pártkapcsolatok hullámán landolt ismét a párt kebelén. Mindebből logikusan következik, hogy az alkotmányosság feleslegességéhez fűződő régi leckét sem kellett újratanulniuk. A Rákosi–Kádár-rendszerben ugyanis még a szovjetektől átvett alaptörvény is mindössze a nemzetközi egyezmények miatt szükséges ciráda volt. Operettszerűen hiányos, de úgysem kellett betartani. De hát miért is kellett volna, ha egyszer nem az alaptörvény volt az etalon, hanem a lenini–sztálini elvek, amelyek a „kettős beszédet” mint követendő normát írták elő? Eszerint egymás közt mindent meg kell őszintén mondani, ám kívülre, a be nem avatott alattvalók számára mindez titkos. Így válik érthetővé, miért nem láttak kifogásolnivalót az MSZP-ben, hogy Balatonőszödön Gyurcsány Ferenc homlokegyenest mást mondott, mint amit megtévesztésül a plebs számára hangoztattak a kampányban.
Ezzel viszont az is elénk tárul, miért nem kell a parlament által elfogadott alkotmányt s a törvényeket betartani. A mai tisztségviselők azon szocializálódtak, hogy „ránk mindez nem vonatkozik”. Ha a sémát kiismertük, kiigazodunk a mai kormányzat szinte dühödten, csak azért is alkotmány- és törvénykerülő magatartásának mozgatórugóin. Akibe beleivódott, hogy az állami és pártvezetőknek különleges jogosítványai vannak, s alacsonyabb rendű jogszabályokkal, kormány- és miniszteri rendeletekkel, belső utasításokkal felül lehet írni még akár az alkotmányt is, annak a mindennapi gyakorlatban magától értetődő a pártállami szokásrendszer továbbvitele. Számukra tudniillik a legfőbb jogforrás nem a köztársaság alkotmánya, hanem a hatalmi piramis csúcsán lévő személyek, illetve az adminisztrációs szamárlétra bármely, az övékénél magasabb foka. Ezért törvényszerűek a szaporodó törvénytelenségek. Budapest illusztris területeinek műveleti területté nyilvánítása, az Alkotmánybíróság és az ombudsmanok döntéseinek semmibevétele, a titkosszolgálatok, a rendőrség hatalmi célokra felhasználása, az adóhatósággal való presszionálás, a bíróságokra és az ügyészségre gyakorolt nyomás így áll öszsze a látszólag tarka mozaikkockákból egységes egésszé. De ha mindezt átlátjuk, koherens képet kapunk a reformoknak nevezett megszorítások szövevényéről is.
Új kiváltságos réteg
A beléjük plántált eszmevilág szerint ők – mint valaha a kis piros tagsági könyvvel is felvértezve – törvények felett állnak. A megszorítások rájuk nem vonatkoznak, csak a lakosság szegényebb rétegeire és a legtöbb terhet viselő, mégis felszámolandó középosztályra. A tervezett intézkedések éppen azt célozzák, hogy a közteherviselés és a jogegyenlőség alkotmányos követelményei alól mindazok kibújhassanak, akik a gazdaságilag megerősített holdudvarhoz tartoznak, míg a hatalomra veszélyesnek ítélt polgárokat pauperizálják. Mindezzel azt a pártállami belső elvet is újra érvényesítik, amely szerint a központi elosztás nem eszköz, hanem cél, hiszen ezáltal a társadalom felett totális hatalom valósulhat meg. Egyfelől el kell adni, fel kell számolni a legversenyképesebb oktatási és egészségügyi intézményeket, szintén alkotmányellenesen meg kell szüntetni a vasúti szárnyvonalakat, illetve a közlekedési lehetőségeket, szét kell verni a társadalombiztosítás állami garanciavállalásra épülő rendszerét, negligálni kell a szakmai és érdekvédelmi szervezeteket. Másfelől töménytelen pénzt kell költeni új, fölöslegesen és célszerűtlenül koncentrált kormányzati negyedre, hogy a belterjes haveri hálózat megrendelésekhez jusson, s bennfentes információkkal és milliárdos garanciavállalással segíteni kell a baráti föld- és telekspekulánsokat. Ugyanígy irritálóan magas szintre szükséges emelni a központi akarat érdekében az államtitkárok fizetését, s méregdrága mamut kommunikációs stábot kell létrehozni a krónikus válság, korrupció sikerként való prezentálására. Egyik oldalról tehát a kiváltságok alkotmányellenes terebélyesítése, másfelől pedig az emberek megfosztása az öngondoskodásnak még a lehetőségétől is. Ez utóbbira kirívó példa, hogy a gyógyszerek receptre történő felírásával a házi betegápolás és laikus elsősegélynyújtás is ellehetetlenül. Felvetődhet: több más alapjog feldúlása mellett nem törlik-e el még az emberi méltósághoz fűződő alkotmányos jussunkat is?
Az ötvenes évek fő kultúrpolitikusa, Révai József mondta: „Népnevelésünk végső célja az, hogy az embereket eltöltsük Marx, Engels, Lenin és Sztálin eszméinek igazságával.” A jelenlegi kormányzat ugyanilyen népnevelő célzattal veszi át a reformretorikát, legfeljebb az illusztris névsor helyett a reformeszme igazságával való eltöltés mellett tör lándzsát. A Kádár-rendszerben ezt úgy sulykolták: tovább a lenini úton! Horváth Ágnes új egészségügyi miniszter adaptációja: tovább az eddigi úton!
origo.hu
„Kamu!” – Kálmán Olga kommentálta Ukrajna EU-s csatlakozását – videó
