Ezerkilencszázhatvanhét. Talán jól tippel, aki azt mondja: ennél fontosabb dátum aligha akad az ön életében.
– Végső soron igaz. Ekkor mutatták be a Tüskevárt. Tizennégy éves voltam. A forgatás idején persze még annyi sem, mert az 1966 nyarán történt, a nyári szünetben.
– Azt mondják, a rendező, Fejér Tamás hihetetlenül jó hangulatot tudott teremteni filmjei felvétele alatt. Legalábbis erről beszéltek A Tenkes kapitánya – másik sikersorozatának – szereplői is.
– Ez bizony így van! Fejér Tamás fantasztikus rendező volt. Szinte minden filmjét rekordidő alatt forgatta. Éspedig azért, mert hihetetlenül fel tudta oldani a színészeket. Mindenki élvezte a munkát, mindenki játszott. A Tüskevár is mindössze hat hétig tartott.
– Az egyetlen tévécsatorna és három beatzenekar korában pillanatok alatt nagy sikert hozhatott egy ifjúsági film főszerepe. Élvezte?
– Nem. Őszintén mondom, zavart, hogy mindenki tudja, ki vagyok. Zavart, amikor autogramot kértek, bár szerencsére az amerikai típusú sikoltozó, utcán felismerő rajongás nálunk sosem volt divat, ma sem az. Egy gyerek nem tud színész lenni, játszani, hiába szerepel filmben. Egy gyerek legfeljebb oly módon tudja magát adni, hogy passzol a szerepbe. Épp ezért botorság gyermekszínészeket szakmai szemmel méricskélni. Én sem voltam színész, tehát nem éreztem jól magamat az úgymond sztárságban. Seregi Zolit látták a nézők a Tüskevárban is. Valóban rácsodálkoztam a természetre, a vadvilágra, a színekre, a nádas hangjaira, hisz városi gyerek voltam. Ráadásul a mi családunkban nem volt divat a hét végi kirándulás, természetjárás. Édesapám színházi rendezőként, majd a debreceni színház igazgatójaként rengeteget dolgozott a tévének is. Talán sokan emlékeznek még a Zenés tévészínház című sorozatra, amelyből nagyon sok részt ő rendezett. Egyszóval: nemigen ért rá hét végi természetbúvárkodásra.
– Édesapja – Seregi László – protezsálta a Tüskevárba?
– Egy fenét. Sőt! Még akkor is gyakran kritizált, amikor a sorozat előrehaladott állapotban volt. Főleg az s betűimet. Édesanyám persze büszke anyai szívvel szerette a helyzetet, de apukám nagyon színházi ember volt. Épp ezért jól tudta, hogy egy gyermekszereplőnél nem kell mindenáron hiányolni a katartikus élményeket, ám a szakmából nem tudott kibújni. Szóval nem protezsált senki. A dolog úgy történt, hogy vasárnaponként sokszor kijártam bámészkodni apu forgatásaira, mígnem egy alkalommal észrevett az asszisztense, Molnár Edit, és azt mondta: „Te, Laci! Épp ilyen gyereket keresünk a Tüskevárhoz. Engedd már el!” Szüleim nehezen, de elengedtek. A válogatás vége felé érkeztem, addigra már kipécéztek néhány gyereket a rengeteg jelentkezőből. Gergely Gabi asztalitenisz-világbajnokunk – aki ma újságíró – nem is olyan rég elmondta, hogy tulajdonképpen állati mérges volt rám. Megjelenésemig ugyanis ő volt a befutó, tőle happoltam el a szerepet.
– Azt mondja, nem volt színész, mégis… Olyan belső kapcsolat sugárzik a filmben Matula bácsi és Tutajos között, hogy ha ön nem volt színész, akkor ennek a forgatáson kívül is így kellett lennie.
– Így is volt. Bánhídi Laci bácsiról csak felsőfokban lehet beszélni. Vele kapcsolatban a legnagyobb túlzás is szolid. Nagyon megszerettem, és ő is engem. Én valójában nem voltam Tutajos, de ő Matula bácsi volt velem mindig. Már a forgatás elején odabökte: „Te gyerek! Ha valami bajod van, és »ezek« nem hajlandók segíteni, csak szólj nekem! Majd én megoldom.” És segített is. Előfordult, hogy órákon át húzta a felvételt, mert nekem valami gondom támadt.
– Érdekes, egyszer egy vele készült portréfilmben ő is azt hangoztatta, hogy nem tartja magát színésznek, hogy ő mindenben Bánhídi László.
– Egy saját jogán csodálatos ember volt, sosem a szerepei láttatták annak. A kilencvenes évek elején készítettem néhány rádiójátékot, és az egyikbe mindenképp őt szerettem volna főszereplőnek. Elképzeltem a találkozást, ahogy odalépek hozzá ennyi év után, és bemutatkozom: Seregi Zoltán vagyok… Sajnos két hetet kellett várni stúdióidőre. Laci bácsi, szegény, nem várta meg.
– Nagyon kevesen élnek már a Tüskevár szereplői közül.
– Elment Kiss Manyi, Zenthe Ferenc, Molnár Tibor, Velenczei Pista… sokan. Hat hetet kaptam velük az élettől tizenhárom évesen, ez nagy dolog!
– Petrik József is ott volt a filmben mint Barabás Tibor – Bütyök – hangja. Tényleg! Bütyöknek volt egyedül szinkronja. Miért?
– Fogalmam sincs. De valóban csak Tibit szinkronizálták. Többek között ezért kellett utószinkronnal elkészíteni a filmet. Valami bajuk volt a hangjával. Azt viszont nem értem, hogy ez miért nem derült ki a válogatásnál. Tényleg kínos volt, főleg, mert Petrik Jóska hangját az akkor első számú rádiós sláger, A Szabó család egyik főszerepével azonosította mindenki. Persze az utószinkron során akadtak vicces helyzetek: álltunk egymás mellett a stúdióban a nálam harminc évvel idősebb Petrik Józseffel, én meg korholom mint hozzám képest zöldfülű cimborát, hogy ne hadonásszon a horgászbottal.
– Bárhol játszódik a film, állítólag mindig Pest környékén forgatnak. Ez igaz?
– Igaz. És logikus. A Tüskevárt is a Csepel-sziget déli csücskénél forgattuk, Tassnál. Csak a Zala-hídon meg a sármelléki állomáson zajló jeleneteket vettük fel eredeti helyszínen. Az elején említette A Tenkes kapitányát. Na, ha jól tudom – a siklósi várban játszódó epizódok kivételével –, azt sem a Tenkes oldalában forgatták, hanem a Pilisben.
– Tutajos után akadtak-e további gyermekszerepei?
– Nem nagyon. A József Attila Színházban egy-kettő, viszont sokat szinkronizáltam. Többek közt a híres, amerikai–magyar koprodukcióban készült Pál utcai fiúkban én voltam Boka magyar hangja.
– Az ember azt gondolná, a Tüskevár után felkapnak egy ilyen tehetséges gyerekszereplőt.
– Erről nem volt szó. Ennek ellenére a Tüskevár abba a hitbe ringatott, hogy színész lehetek. Jelentkeztem kétszer is a főiskolára. Szerencsére nem vettek fel. Most már azt mondom: szerencsére. Jó néhány évig „civil” lettem, a debreceni bölcsészkarra ugyanis felvettek. Magyar–népművelés szakos hallgatóként négy esztendeig bírtam a civilkedést, amikor is jelentkeztem a filmművészeti főiskola rendezői szakára, sikerrel. Édesapám viszont ragaszkodott hozzá, hogy a bölcsészkart is fejezzem be levelezőn. Jól tettem, hogy hallgattam rá.
– Most ötvenhárom éves. A Tüskevárt mikor látta utoljára?
– Nagyon régen, bár a legutóbbi karácsonyra megkaptam ajándékba DVD-n színházi kollégáimtól. Talán most rászánom magam, mert egyébként sosem szerettem visszanézni semmit, amiben játszottam.
– Gondolom, ha kiderül a múltja, erősen faggatóznak.
– Egy híres-hírhedt tévés meghívott a műsorába 1999-ben. Gusztustalan pletykálkodás lett volna a feladatom a Tüskevár néhány szereplőjéről. Természetesen nem vállaltam. Egyébként mindig örömmel és szívesen meséltem a filmről.
– Sokáig majdnem minden évben vetítette a tévé. Ehhez képest testőrök nélkül érkezett…
– Soha nem kaptam semmilyen jogdíjat. Legalábbis addig, amíg gyakorta adták a sorozatot. A filmért kaptam annak idején hatezer forintot, amiből édesanyám berendezte a szobámat: dívány, könyvespolc, íróasztal, szék meg egy magnó. Ennyi fért bele. Egyszer, 2002-ben jött százötvenezer forint – nagyon jókor jött! –, azóta nem játszották. A DVD-k után nem kapok egy fillért sem.
– Egy negyed óriásplakát árával honorálták a legendát? Nálunk a legendáknak minden bizonnyal nem kell villanyszámlát fizetniük, enniük…
– Őszintén mondom, engem a pénz egyetlen szempontból érdekel. Ez pedig a Tüskevár folytatása.
– A Téli berek?
– A Téli berek. Rég megírtam a forgatókönyvet, gyakorlatilag forgatáskész. Kétszer pályáztam pénzre a megfilmesítéséhez, mindkétszer elutasították. Nem vagyok producer, a pénzfelhajtáshoz sem értek, de nagyon bízom benne: valakinek szöget ütök a fejébe. Azt pontosan tudom, ki lenne az egyetlen, aki a Téli berek producere lehetne.
– Elárulja?
– Nem. Nem lenne elegáns, ha egy interjúból kapna megkeresést. Remélem, találok hozzá valamilyen „vonalat”. Miként azt sem árulom el, ki lenne Matula bácsi. Azt viszont igen, hogy ő az egyetlen, aki ebben a szerepben Bánhídi László utódaként egyáltalán szóba jöhet.
– Mennyi pénz kellene a filmhez? Vagy ez is titok?
– Száz–százötven millió. Akár másfél órás mozifilmként, akár nyolcrészes sorozatként forgatható lenne.
– Nagyon elszántnak tűnik.
– Az is vagyok. Egyre inkább úgy érzem, akkor lesz teljes az életem, ha összehozom a folytatást. Tehát összehozom. Mindenképp. Fekete Istvánnak mellesleg egyre nagyobb aktualitása lesz Magyarországon, bár természetesen ő sincs azon a polcon a magyar írók között, ahol lennie kellene. Zsenisors. Nem foglalkozik közvetlenül a társadalommal, de az állatok viselkedésén keresztül mindent megtudhatunk magunkról. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy közben az állatokról is nagyon sokat tanulhatunk. Virtuóz módon játszik a megrögzöttségekkel, a sémákkal, a társadalmi konvenciókkal, mint mester a hegedűn. Nézze meg a kisrókát, Vukot. Fekete Istvánig a róka sunyi, lőni való tyúktolvaj volt, a Vuktól kezdve édes, jellemes kis teremtés a maga temérdek küzdenivalójával. És ez a kis állatmese ma teljes mértékben eléri gyerekek, felnőttek ingerküszöbét. Miként a Tüskevár. Kezdetben inkább a gyermekek szerették, ma felnőttek is kedvelik. A sokszor rosszalló felhanggal emlegetett mai gyerekek éppúgy szeretik, mint a hatvanas évek végén a tévénézők. Ami érték, az érték. És Fekete István több, mint érték.
– Szóval, lesz Téli berek, rendezte: Seregi Zoltán, a Tutajos?
– Biztos lehet benne.
origo.hu
Magyar Péter visszalépése után közleményt adott ki a Női Sikernap szervezője
