Üveglapok

Ha végigsétálunk Székelyudvarhely főutcáján, középtájon régi cégérre lehetünk figyelmesek. A Kossuth utcai Kováts-fényképészetbe érdemes betérni – XX. század eleji időutazásban vesz részt, aki a napfénytetős műterem festett díszletei között áll a lencsék elé. A háromgenerációs fotósdinasztia hagyatéka most Budapesten is megtekinthető: a több tízezer üveglemezen, valamint az ötvenes évektől használt filmnegatívokon őrzött kincsekből négyszáz fotót kinagyítottak, és szeptember végéig kiállították őket a Néprajzi Múzeumban.
A Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen című kiállításon Fogarasi Klára néprajzkutató, a tárlat kurátora kalauzol végig. A fotótörténész néhány tucat dobozt nézett végig a halomnyi negatív közül – a teljes anyag feldolgozásához évtizedekre és rengeteg pénzre volna szükség –, de így is összerakható a város és a környék százéves történelme, illetve jó néhány család múltja. A székely anyaváros első fényképészműhelyét különben 1876-ban nyitotta meg Ferenczy Lukács. A század végén segédjére akadt a városba érkezett Kováts István személyében, aki egy idő után önállóan működtette a műhelyt, majd 1906-ban felépítette a ma is álló és már ritkaságnak számító napfénytetős műtermet. Ebben a természetes fényt a plafonon lévő függönyök húzogatásával „keverték”, így hozva létre a hajnalra vagy éppen a napnyugtára jellemző fényviszonyokat. Azóta már a harmadik generáció áll a fényképezőgépek mögött: ifjabb Kováts István és fia, Kováts Árpád ma is őrzik a sok tízezer üveglemezt, amelyeken – többek között – a három jó barát, Nyirő József író, Haáz Rezső múzeumalapító, tanár és ifjabb Kováts fényképészmester által bejárt székelyföldi települések fénnyel írt krónikája is megtalálható. A majdnem százharminc évet felölelő fényképészeti anyag kutatása azután vált lehetővé, hogy három éve Székelyudvarhelyen megalakult a Kováts István Fotóarchívum Egyesület, amely műtárgyvédelmi szempontokat is szem előtt tartva hozzáférhetővé tette az ott őrzött értékeket. Tavaly, a dinasztiaalapító mester születésének százhuszonötödik évfordulóján már tartottak kisebb kiállítást a székely anyavárosban, és kiadtak fotóalbumot is Atyánkfiai, székelyek címmel.
A bűbájos budapesti kiállítás első termében a kisvárosi fényírda sajátos légköre elevenedik meg, és itt kapott helyet a legelső megmaradt felvétel, a Ferenczy Lukács által 1887-ben készített tablókép. Az időutazás során gyönyörködhetünk a millenniumi felvonuláson viselt díszmagyarban, de bepillanthatunk az erdélyi fürdőkultúra aranykorába is, amely a XIX. század végére tehető. Órákat tölthetünk a fotók között, és közben képet kapunk a különböző évtizedek ruhadivatjáról, lakásberendezéséről, a különféle világi és egyházi ünnepekről, a kor ipari, műszaki, képzőművészeti és néprajzi jellegzetességeiről.
Nem volt egyszerű dolga a fotótörténésznek, hiszen minden egyes kép után nyomoznia kellett – az egyik fényképről például egy Budapesten őrzött Morelli-metszettel való összevetés után derült ki, hogy a borszéki fürdő egyik villájáról készült. A tartalom mellett néha a technika is igen érdekes; az egyik kiállított kép például úgy készült, hogy a mester óvatosan lehántotta az üveglapról az emulziós réteget, és vászonra húzta (ez a bravúros kép volt idősebb Kováts István jegyajándéka kedvesének). Irodalmi csemegét is találunk, hiszen Bartókról ritkán látni szakállas képet – első erdélyi gyűjtőútján, 1906-ban készült róla kép Kovátsék gyergyói műtermében.
Az egyes családok története mellett dokumentumértékű fényképeket is megcsodálhatunk, hiszen akkoriban a fényképész egyben a város életének krónikása is volt. Megnézhetjük, hogyan veri bilincsbe a kakastollas csendőr a székely legényt, képsorozat örökítette meg a hagyományos udvarhelyi diákélet mellett a közösségi alkalmak minden pillanatát a báloktól a sportrendezvényekig, és a fényképész kilátogatott a lövészárokban gyakorlatozó leventékhez is. Az 1940–44 között készült képeken sugároznak az arcok, és elénk tárul a bizakodó, kirobbanó magyar világ, hogy aztán egyre mélyebb ráncokat és lassan elszürkülő, lecsupaszodó háttereket lássunk, ahogy a kollektivizálás hatása és a szocializmus „építése” módszeresen szétveri a város polgárainak életét.
Az ötvenes évektől celluloidtekercsek őrzik a történelmet. A fotósnak ekkor már önként és ingyen a rendőrség, vagyis a milícia szolgálatába kellett állnia például a balesetek dokumentálásában, hogy aztán 1989 után eljöjjön a színes filmek korszaka. Közülük kiemelkedik Orbán Viktor 2004-es látogatása az Emlékezés parkjának avatásán.
Fogarasi Klára kíváncsi a Kováts-fotók utóéletére is, ezért arra kéri a kiállítás látogatói közül azokat, akik valaha Udvarhelyen és környékén éltek, hogy töltsék ki az előkészített kérdőíveket. Erre azért is szükség van, mert megeshet, hogy vége szakad a fotográfusdinasztia történetének. A Kováts család – és a hozzá hasonló hivatásos fotográfusok – tragédiája, hogy ma már többnyire csak a városba látogató külföldiek állnak be a díszletek közé egy nosztalgiafotó erejéig, illetve a környékbeli vándor (sátoros) cigányok öltöznek ünneplő ruhába, hogy kamera elé állva szakszerűen örökíttessék meg magukat. A helyiek mobiltelefonnal vagy olcsó digitális kamerával fényképezik egymást, elmúltak azok az idők, amikor a fényképezkedés olyan esemény volt, amelyre napokon át készült a család.