Vendégség

Ha az utazó Salgótarján felett átlép Gömörbe, jó ideig nem észleli, hogy túljutott az országhatáron. Losonc, Rozsnyó meg a közbülső falvak ugyanolyanok, mint a határon inneniek, csak a krasznahorkai vár feltűnésekor érinti meg az embert a vadregényes, történelemmel átitatott világ üdvözlete. Innen már csak egy – igaz, jókora – ugrás a Szepesség. Hosszú kaptató kanyarog fel a kuruc hangulatú vártól az ezer méter fölé magasodó Érchegységbe, ahol ilyenkor tavasszal is hosszan kitart a tél.
A láthatóan ritkán használt országúton itt is, ott is kézikocsis cigányok portyáznak. Hullott rőzsét gyűjtenek. Itt a „kézikocsi” lehet a tűzifa mértékegysége, ahogy odalent Baranyában – a menyemtől tudom, aki Alsószentmártonban dolgozott gondozónőként – a „bicikli fa”. A fenyőkről fürtökben fityeg a zöldes-szürke zuzmó, a pocsolyákon néhol jéghártya csillámlik. Csak a csillagvirágok kéklenek az útpadka megsárgult füvében, amelyek odalent rég átadták helyüket a héricsnek meg az ibolyának. A szálas fenyők felett, amelyek tetőként borulnak a keskeny útra, szirti sas köröz. Kiterjesztett szárnyai szinte súrolják a fák hegyét. Hirtelen kibukkanunk a vadonból a hegyi meredélyen húzódó Dénesfalva szélső portájánál. Az út hosszán sorba emelt házikók mellett parányi kert árválkodik néhány gyümölcsfával. Itt a korai alma meg a szilva is alig érik be a szirtek árnyékában, a kőtörmelék borította földön.
A következő település a szebb napokat látott bányaváros, Szomolnok. Mondják, kevésbé tengelyt próbáló út is vezet – Rozsnyó felől – a Szepességbe, de ezt a kisvárost nem kerülhettem el. Itt született – sokadíziglen bányamérnök-famíliából – apai nagyapám, aki talán elsőként próbált hátat fordítani a cipszer hagyománynak. Nem műszaki főiskolára ment, hanem a pesti Mintarajziskolába, amelynek bohém levegőjét sehogy sem tudta megszokni, és ezért a selmecbányai akadémiára iratkozott át – a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt –, az erdőmérnöki fakultásra.
Szomolnok kedves, hegyi hangulatú, barokkos reminiszcenciáit modern harsánysággal elegyítő kisváros. Nagyapámról – akit Trianon után az újdonsült Csehszlovákiából kiebrudaltak, mert nem volt hajlandó fölesküdni az új hatalomra – kevés emlékem van, de mackós termetét jól bele tudom képzelni ebbe a hegyes-völgyes tájba. Kanyargós utak vezetnek innen lefelé – Svedléren, Merényen át – a Hernád-parti Igló irányába. Ez a – morvaországi szász bányászok alapította – település a legrégebbi, amelyet családi emlékezetünk megőrzött. Itt éltek dédszüleim, még akkoriban, amikor a kisszebeni születésű Kosztka Mihály Tivadar iglói patikussegédnek látomásai támadtak, és felvette a Csontvári nevet.
A völgyekben virágzik a medvefül-kankalin, amely a délibb tájakon becses növényritkaság. Itt annyi tenyészik belőle, hogy néhol sárgállik a gyep. Ha az út kanyarulata úgy hozza, a havasokat is meg lehet pillantani, amelyek Késmárk fölé magasodnak, de azok ide messze esnek. Igló a Hernád völgyében, sík vidéken húzódik. Iparváros, amely csak kevés gótikus és barokk emlékét őrizte meg. Hangulatos diákváros volt pedig valaha, maszkos diákmurikkal és táncos zenebonákkal.
A város Mária mennybemeneteléről elnevezett gótikus templomában – amelynek faragott-festett oltárait a nevezetes Lőcsei Pál mester tanítványai készítették – épp esküvői szertartás folyik. Kiszűrődik a halk orgonamuzsika, és elkeveredik a torony körül keringő vércsék visongásával. Fényképezzük a rusztikus evangélistaszobrokat meg a szörnyeket mintázó vízköpőket, aztán, amikor a templomkapu sarkig kitárul, és kiözönlik a vendégsereg, hirtelen a menyegzői sokadalom kellős közepén találjuk magunkat. Szólongatnak, kezünket szorongatják, süteménnyel kínálnak bennünket, és zavarunkat látva meg magyar szabadkozásunkat hallva csak mosolyognak, mintha sejtenék, hogy – másfél évszázad vargabetűi után, igaz, messzire csatangolt vendégként – jelképesen hazatértünk.