Úgy kezdődik, hogy az ember spanyol és latin-amerikai útifilmeket kezd bámulni a Travelen. Aztán jönnek a kötelező körök, García Márquez, Cortazár, Picasso (pláne a Picasso kalandjai című svéd örökbecsű), Dalí és Miró, Bunuel és Almodóvar. Medem két filmje (Az északi sarkkör szerelmesei és a Szex és Lucia) lesz a kedvence, aztán bekanyarodik a hatodik kerületi Vörösmarty utcába, felsétál a Cervantes intézet lépcsőin, és beiratkozik. Közvetlenül ezután álmában is spanyolul motyog alapfokon.
Miért is? Pusztán csak a temperamentum miatt, amit úgy irigyel. Erről a temperamentumról regél az Arturo Pérez-Reverte ötkötetes bestselleréből készült, méregdrága mozgóképes adaptáció. Az elbukó hősök, nemzetek, kultúrák iránt élénken érdeklődő Mel Gibsonnak is nagyon tetszene Alatriste kapitány legendája, afféle spanyol Kinizsié, aki költők által ezerszer rímbe szedett hősiességgel és szenvedéllyel küzd a nemzetéért, miközben körötte szoknyák lebbennek, főnemesek lopnak éjjel-nappal, s a köznapi gyarlóságok sem megvetendők. Agustín Díaz Yanes kosztümös filmje modora, színvilága, dramaturgiája és szirupíze ellenére távol esik az amerikai konzumgagyitól: itt semmi és senki sem fekete-fehér, a bűntelen is lehet véglény, mint ahogy a bűnös angyal, a bábként irányítható IV. Fülöp Spanyolországa is éppen ilyen lehetett, sáros-sötét és napos-tiszta, véráztatta és gazdag. Flandriában mindent eldöntő háború folyik, a film a haderő erejét jelentő gyalogság marcona katonáinak egyikére koncentrál. Szerencséjére. Mert igen, ötkötetes történelmi kalandregényből képtelenség érthető és követhető filmet készíteni, de az Alatriste kapitány magára Diego Alatriste-re, azaz Viggo Mortensenre épül, aki ezúttal nem olyan superman, mint A gyűrűk ura Aragornjaként, hanem megtört, kiégett, fáradt, olykor sajnálatra méltó, mindenesetre látványosan fürdik a rá szabott szerepben. Jól kontúrozott figurájában, temperamentumában („pokolba a jövővel, a jövő az, hogy mindanynyian meghalunk”) olyan erő van, amely elvonja figyelmünket a melléje rendelt fiatal főhősről (aki a film végén már nem is érdekel) és a kosztümös filmek elhagyhatatlan kellékeiről (spagettiwestern-szerű közjátékok, szájbarágósan korrupt főminiszterek, idomok és domborulatok, ahogy azt az ezredfordulós mozizó kívánja, tehát harc, pénz és szívügyek).
Egy röpke pillanatig látjuk Velázquez Breda átadása című festményét is, Agustín Díaz Yanes ugyanis Velázquez (szín)világával dolgozott, és Alatriste harmincéves kalandozása alatt valóban feléled az egykorvolt Madrid, a XVII. század Spanyolországa – ez pedig nagy érdem. Csatánál csapja fel a képeskönyvet az ember, és csatajelenettel csukja be, a lassan lecsengő katarzis közben pedig elégedetten nyugtázza: ezek a spanyolok tényleg tudnak valamit, és igen, a nyelvük gyönyörű.
(Alatriste kapitány – színes, feliratos francia–spanyol–amerikai kalandfilm, 147 perc. Rendezte: Augustín Díaz Yanes. Forgalmazza a Mokép.)
origo.hu
Menczer: A teljes magyar dollármédia cinkos, támogatnak egy hazaárulót – videó
