Viráglitánia

k ö n y v e s h á z

Tollas Tibor (1920–1997) összegyűjtött verseit és műfordításait az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára jelentette meg a Mundus Kiadó. Az emigrációban élt költő műveit eddig főként az 1991-ben és ’92-ben Lakiteleken kiadott, Hazafelé című válogatott verseket tartalmazó kötetből s az ötvenhatos forradalom emlékére publikált antológiákból ismerhette a hazai olvasóközönség. Ezekből is látható: a mélyen érző, kulturált mester a kötött formák művelője, aki a szépség és az igazság harmonikus kifejezésére törekszik. Legjobban éppen olyankor, amikor kilenc évig tartó raboskodása idején rója le sokáig fejben hordott verseit. Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Béri Géza, Gérecz Attila és mások példáiból is tudom, hogy a jól memorizálható forma mennyire fontos a szabadság éltető elemétől megfosztott költőnek, ha nincsenek íróeszközei. A fegyházban vagy a bányabörtönben a jó lélegzetvételű mondat, a ritmus vagy a rím nem csupán zenei eszköz vagy „konzervatív ízlés” dolga, hanem gyakorlatias eszköz is.
A gyűjteményes kiadás kísérő tanulmányaiból – Kabdebó Tamás s a kötetet összeállító Szakolczay Lajos írásaiból – pótolhatjuk töredékes ismereteinket Tollas Tibor költészetéről és személyéről. Arról, hogy katona volt, s hogy miért tartóztatták le a koalíciós évek utolsó hónapjaiban, 1947 végén, huszonhét évesen.
Tiszta emberséget hordozó versei számos önéletrajzi mozzanatot tartalmaznak; Összeomlás című elbeszélő költeményében részletesebben is összefoglalta döbbenetes világháborús tapasztalatait. Az átfogó gyűjteményből kiderül, hogy Tollas Tibor nem csupán az anyanyelv gyönyörködtető játékának tartotta a költői eszmélkedést. Bár a nyelv hangszerén természetesen ő is játszott, a verset a személyiség erkölcsi önépítésének és a közösség szolgálatának tartotta. Művei nem szorulnak arra, hogy a történelmi és életrajzi adatokkal külön is hitelesítsük őket. Mulasztás volna mégis, ha elhallgatnám: a háborúban, költőhöz méltón, arra használta a mundért, hogy embereket mentsen. A diktatúra megszervezésének idején az igazolóbizottság kedvező jelentése sem térítette el bíráit attól, hogy németbérencként, majd a jugoszláv partizánokkal összejátszó hazaárulóként bélyegezzék meg s ítéljék rabságra.
A börtönévek alatt sors- és eszmetársakra talált. A fegyházban vállalta az írnok, mondhatni, a kódexíró szerepét: nemcsak saját verseit, hanem a vele együtt raboskodó költőkéit is ő jegyezte le a Füveskert című füzetekbe. Ötvenhat nyarán szabadult. A forradalom napjaiban a nemzetőrség összekötő tisztje volt, új lapot szervezett. Jó oka volt, hogy a megtorlás elől külföldre meneküljön. Művei főként lakóhelyén, Münchenben jelentek meg, ahol a Nemzetőrt szerkesztette ötvenhatos szellemben. Emigráns költőként sok mindent megírt a forradalomról, amit az itthoniak nem írhattak meg. A sors kegyetlen tréfájának tartotta, hogy 1956 őszéig Magyarországról kellett csempészáruként nyugatra juttatnia verseit, később pedig nyugatról kerültek haza művei, szintén csak titokban, szamizdatként.
Eltűnődöm: milyen költő volna Tollas Tibor a politikai szerep és a fizikai szenvedés hitelesítő háttere nélkül? A költészet önmagában is „pokoljárás”, de a tilalom és a fájdalom kétségtelenül megnöveli a versek felhajtóerejét. Ezzel együtt jó lenne, ha Tollas Tibort elsősorban nem csupán politikai jóvátételben részesítené az utókor, hanem költői értékeit is méltányolná, tehetségének és teljesítményének mértékében.
Örök értékei a magyar költészetnek a börtönversek – például a Hársfa a börtönudvaron, Az őr, a Pók a cellában vagy a Sötétzárka –, az ötvenhatos költemények – Túlélők, Emlékbeszéd egy fiatal harcos felett vagy a Gérecz Attiláról megemlékező Csillagok – és az emigrációs versek, mint a Tiborc fohásza Szent Erzsébetnek, a Lezsák Sándornak 1987-ben írt Tavaszi üzenet vagy a kastli magyar gimnázium vezetőjének ajánlott Varázssziget. Megannyi huszadik századi híradás egy nemzetről, amelynek értékes egyedeit ellenségként kezelték hazájukban, életükre törtek, és kirekesztették a magyar kultúrából.
Van azonban Tollas Tibornak másik arca is, amely arról győz meg, hogy a létezést mint önmagáért való értéket is igaz költőként fogta fel. Nemcsak fegyvert, vitézt énekelt, nemcsak vészjelzést adott, hanem szívhangokat is megszólaltatott. A rabság nemcsak földi pokol a verseiben, hanem az emberi emlékezés, vágyakozás televénye is. Remek ciklust írt a börtönben fölidézett, ifjúkora óta nem ízlelt ételekről – ezek is egészen egyedi értékek. A szülőföld, a család, a barátság és a természet is emlékezetes versekre késztette. Bár eddig főként politikai versei tették ismertté a nevét, a jövőben létköltészetét is jobban kellene népszerűsíteni, hogy végre elfoglalja megérdemelt helyét a magyar művelődéstörténetben. Nem ismerek még egy költőt, aki annyi mindent ki tudott fejezni a világról életünk néma őreivel, a fákkal, mint ő. A fákról sok szép mű született már a népmesék égig érő fája, Arany János tölgyfái és Nemes Nagy Ágnes Fák vagy Éjszakai tölgyfa című költeménye óta; ezt a sorozatot gazdagította Tollas Tibor. „Szálegyedül” – írta le állapotát magányos tölgyként. Kapcsolatot tartott a fák és a virágok által a végtelen magassággal, a panteista módon felfogott mindenséggel, Istennel, a szabadsággal és az anyanyelv kincsestárával is. A Fából faragott litánia vagy a pitypang (eszterlánc) huszonhét magyar nevére írt Viráglitánia igazi nyelvi bravúr. Gyönyörű versekre ihlette a föld, a vizek s a levegő veszélyeztetettsége is. Egyik költeményében olyan Noé-bárkáról álmodott, amely átmenti az illatos, oxigént lehelő hársak, tölgyek, bükkök, gyümölcsök és fenyők magvait a jövőbe, hogy a várható új víz- és tűzözön után ismét kiviruljanak az erdők, a ligetek és a kertek.
(Tollas Tibor összegyűjtött versei és műfordításai. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 5400 forint)