Willy Brandt vagy Tartuffe?

Látszólag minden úgy történt az idei holokauszt-emléknap körül, mint egy normális országban, mint egy biztos alapokon nyugvó alkotmányos demokráciában. A vasárnap tartott hagyományos megemlékezések után tegnap a parlamentben a frakciók példás egyetértésben ítélték el a borzalmakban gazdag huszadik századi magyar történelem egyik mélypontjának számító, hatvanhárom évvel ezelőtt kezdődött népirtást. A közjogi méltóságok, élen a mindenkor a pillanathoz és tisztségéhez illően megnyilvánuló köztársasági elnökkel, fejet hajtottak az áldozatok előtt. A T. Házban még gesztusokra is futotta az engesztelhetetlen ellenfelektől: a Fidesz–KDNP ezúttal nem vonult ki a kormányfő napirend előtti felszólalásának hírére, az MSZP-s kultuszminiszter pedig dicsérettel illette az Orbán-kormányt az emléknap bevezetése miatt.
A parlamenti közvetítést figyelve mégsem élhettünk át katarzist. Egy kicsit bizony azért sem, mert a házelnöki emlékezés után szólásra emelkedett kormányfőről egy ország tudja, abban a villában él, amelyet még a vészkorszakban raboltak el eredeti tulajdonosától. Jogrendünk szerint nincs ebben semmi üldöznivaló, de a politikában a látszatra apró dolgoknak is szimbólumértéke lehet. Az, hogy hol, hogyan él a miniszterelnök, róla is, rólunk is üzen valamit. Például azt, hogy a lezáratlan múlt még ma is mennyire mérgezi közéletünket, mindennapjainkat. Az emlékezés szóvirágai, a közös fellépés csak a felszín, amelyet megkaparva korántsem idilli kép tárul a szemünk elé a szélsőséges eszmék ellen vállvetve küzdő politikai erőkről.
Gyurcsány Ferencet hallgatva nyilván sokaknak eszébe jutott, hogy a megrendült szónok néhány hete még arról beszélt, „valami rettenetes” történik Magyarországon, soha nem látott módon van jelen az antiszemitizmus, s a vezető ellenzéki párt nem vétlen ebben. Márpedig ha ezt komolyan gondolta, tegnapi felszólalása érthetetlenül visszafogott volt, még azzal együtt is, hogy szavaiból időnként mintha a szocializmus évtizedeinek egyoldalú kollektív önostorozása – „bűnös nemzet” – köszönt volna vissza. (A gyurcsányi helyzetértékeléshez jobban illeszkedett a parlament legszélsőségesebb képviselőjének, az SZDSZ frakcióvezetőjévé frissen megválasztott Eörsi Mátyásnak Árpád-sávozó, karcos programbeszéde.) Az úgynevezett Zéró tolerancia nyilatkozat égető szükségét is inkább a kormányfő korábbi megszólalásai igazolhatnák, a mostani semmiképp. Mindez régi gyanúnkat támasztja alá, miszerint az antiszemita vád furkósbotját csupán taktikai okokból lengeti vagy éppen nem lengeti a balliberális tábor a demokratikus jobboldal felé. Ha ráébredünk, hogy egy ilyen horderejű ügy is csupán pillanatnyi érdekeket szolgál a kormányoldalon, máris értjük, miért hatott mesterkéltnek Gyurcsány Ferenc szívbemarkolónak szánt beszéde. A szónok a varsói gettó falánál fejet hajtó egykori német kancellárt, Willy Brandtot idéző történelmi gesztust igyekezett kicsiholni magából, de mivel az nem belülről fakadt, csak egy Tartuffe-öt láttunk a színpadon.
Magyarországnak az antiszemitizmus miatt nincs oka önmaga vagy a nagyvilág előtt szégyenkezni, az idei holokauszt- emléknap a disszonáns hangok ellenére ezt üzente. A nemzeten ma a kormány radikális, mindent felforgató „reformjai” ejtenek nehezen gyógyuló sebeket. Erről kellene ma a legtöbbet beszélnünk – kevesebb szimbólummal, több konkrétummal –, de óvnék attól, hogy mindezt bárki, akár csak retorikai túlzásként, a vészkorszak borzalmaihoz hasonlítsa. Ám az autoritás, tiszteletre méltóság nélküli hatalom képviselőjének megjelenése ma a legemelkedettebb pillanatot is megmérgezi. A legsúlyosabb téma és a habkönnyű személyiség találkozásából soha nem születhet katarzis.
Hol válság van, ott válság van.