Zene nélkül nincs teljes ember

Mi, a Kodály-tanítványok életfogytiglan tanulásra ítéltettünk! – írja Szokolay Sándor Kodály, a kultúrateremtő című esszéjében. Az írás, amely a Magyar Napló márciusi számában olvasható, így folytatódik: „Nehéz manapság érzékeltetni, mit jelentett az ötvenes évek elején a Zeneakadémiára kerülő fiatalnak az, hogy ott nem csak zenére tanították. Kodály vallotta, hirdette, hogy test, szellem és lélek egymástól elválaszthatatlan, együtt alkotják az embert, egyiket sem hanyagolhatjuk el a másik rovására…”
A zeneszerző, a Kodály-tanítvány elmondja a későbbiekben, hogy a mester mellett csak az maradhatott meg, aki meg tudott és meg akart felelni a magasra állított mércének. Mivel a főiskolán – ahogy mindenütt akkoriban – „a falaknak is fülük volt”, kritikus kérdések főként a kirándulásokon jöhettek szóba. Kodály ezt nem maga miatt tette, hiszen ő kikezdhetetlen tekintély volt, hanem a diákjait védte.
Szokolay azt is elmondja, hogy „a hajdani bencés diákról mindenki tudta, hogy gyakorló katolikus. Szakrális művei az életmű legfényesebb ékkövei”. „Bevallom, ez az a pont, ahol először igyekeztem zeneszerzőként a mester nyomába merészkedni. Életem egyik legnagyobb ajándékának tekintem, hogy már a hatvanas években szakrális művek képezték munkásságom legmarkánsabb vonulatát…” Ezután Szokolay eltűnődik azon, hogy Kodály legendás népzenegyűjtő munkásságát, e fontosságának felismerését egy apróság ihlette: egy alkalommal, kirándulás közben meghallotta, hogy diáklányok átszellemülten énekelnek egy idétlen slágert. Ráébredt arra, hogy „az ifjúság nem mérgezhető zenei selejttel”. Ma viszont mint tanítvány szomorúan állapítja meg: „Mégis egyre több a kóla-csipsz-tv függő, túlsúlyos gyerek, a fitnesz és a diszkó között ingázó fiatal, a rizikófaktor-halmozó felnőtt, a depressziós nyugdíjas, a drog, az alkohol, a szex-biznisz jóvoltából a társadalom perifériájára szorult nyomorult.” Kodály annak idején kimondta, hogy „zene nélkül nincs teljes ember”, márpedig ma – Bartók és Kodály hazájában – „veszély fenyegeti az iskolákban a heti egy énekórát. A támogatás csökkenése miatt veszélybe kerültek a zeneiskolák”.
Szokolay Sándor eltűnődik azon, hogy a jelen tendenciáit tekintve egyértelműnek látszik: a Kodály nyomdokain járók az elmúlt évtizedekben szélmalomharcot folytattak. Ám – veti fel végezetül – ezt a „szélmalomharcot” abbahagyni nem szabad. „Próbáljátok újra! Minél többen!”