Zsibbadt erek útjain

Ismét egy amerikai szerzői film, ismét az Egyesült Államok peremvidékei. Házasságok, családok, életek romokban, a jóléti társadalom szilánkokra hullva. Karen Moncrieff új filmje ólomnehéz dráma négy emberről, akiket egy ötödik erőszakos halála köt össze láthatatlanul. Megrendítő másfél óra.

Népbetegség a szeretethiány. Az éveken, évtizedeken át visszanyelt könnyek, elfojtott vágyak, elharapott szavak a személyiség kóros elváltozásait okozzák. A jóléti társadalom menthetetlenül frusztrált. A kor a vége felé halad. Szeretetszomjas emberek mérgezik egymás lelkét egy életen át, aztán hol itt, hol ott elpattan egy szál, felkel valaki a pudvásra ült heverőről, a tévé kékes ködéből, összepakol, és nekivág a semminek. A másik meg marad, de unalmas vasárnapokon az előzőkből lett, útszéli prostituáltakat kaszabolja össze a városhatárban, mielőtt gépiesen elköltené élettársával a gyűlölt vacsorákat.
A szőnyeg alatt ott az amerikai szépség mocska. A pokoli perverziók meg a kesernyés bűnök. Hazaira fordítva, a Mónika- és a Balázs-show förtelmei. A halott lány a „dolog”, amiről beszélnünk kell, de nem megy, mert az egész környezetünk a hazugságra és a bűzös, szervilis elhallgatásra épül („elkúrtuk”). Lám, milyen messze vagyunk a gyerektől, aki még őszintén kérdezett és válaszolt. Milyen messze vagyunk a harmadik világ közösségeitől, ahol még a tűz körül összeülnek és kibeszélik magukat a falubeliek. Karen Moncrieff filmjében nincs tűz, nincs melegség, nincs nap s nincsenek csillagok. Kertvárosi utcák vannak, kispolgári hajlékok, városszéli raktárak és kurvaszállók. Kiégett, megtört, elhasznált emberarcok. Antidepresszánsok. Könyörgő szempárok. Sebhelyek kint és bent.
Kies-kopott lelki tájban indulunk, előkerül egy holttest, egy sorozatgyilkos által megkínzott lány teste, aztán végignézünk öt epizódot, négy emberét és az ötödikét is, akinek a halála mindannyiukét megváltoztatta. Bár ember legyen a talpán, aki a film alatt nem kapkod a szeméhez, mintha csak az arcát piszkálná, a film mégsem negatív. A halott lány a nyitás filmje, az aktusé, ami feltöri a jeget, a vágyé, amely „mint zsibbadt erek útjain a vér” (ugye, Tóth Árpád) jut el a szívhez, s segít úrrá lenni az úgynevezett sorson, amelyet magunk teremtettünk magunknak. Moncrieff színészei olyan hitelességgel mozognak ebben a rideg, erőszakos közegben, mintha maguk is áldozatok volnának – mintha maguk lennének az áldozatok.
A végefőcímnél senki sem mozdul. Az általános közönyünk elleni roham sikeres. Mint felszálláskor a gépen, süpped mindenki a székbe. Szégyellnénk, hogy mindannyian elszigeteltek, frusztráltak és sebzettek vagyunk? Egy erőszakos világ veszélyeztetettjei? Moncrieff azt mondja: „az, hogy erőszakkal, annak következményeivel és állandó veszélyével élünk, mindannyiunkon sebeket ejt, és érzéketlenné tesz minket”.
A film után megint más arcát mutatja a pesti éjszaka. Metszően élesek a kontúrok, harsányabbak a gesztusok, a narancsfényben jobban csillog a szilánkokra tört, fejlett világ. Nincs mese, egymásra vagyunk utalva, meg kell tanulnunk nyitni. Meg kell tanulnunk szeretni.
(A halott lány, színes, feliratos amerikai filmdráma, 85 perc. Rendezte Karen Moncrieff. Forgalmazza a Hungaricom.)