Bukáshoz vezetett az elhibázott külpolitika

(Aberdeen)
Ügyvédtársainak visszaemlékezései szerint már huszonévesen tudta, miniszterelnök lesz. Részletkérdés, melyik párt színeiben – tette hozzá. A magát „demokratikus szocialista” és véletlenül sem szociáldemokrataként definiáló politikus szerint a szocializmus a politikai irányzatok közül az egyedüli, amely morális is egyben. Kritikusai szerint pártja alapeszméit áldozta fel személyes érvényesülése érdekében. Párttársai zöme azonban olyan erőskezű politikust lát benne, aki akár a személyes népszerűtlenséget is vállalja az általa morálisnak tartott intézkedések elfogadtatása érdekében.
Anthony Charles Lynton Blair, aki brit munkáspárti vezetőként egyedülálló módon három egymást követő választási győzelemmel büszkélkedhet, jó előre közölte, nem méreti meg magát negyedszer. És ugyan sokan remélték, utóda választási győzelmét előkészítendő már 2006-ban átadja a stafétát, leköszönő beszédét csak most, a hatalmas kudarcot hozó angol helyhatósági és a szintén elveszített skót parlamenti választások után mondta el.
Blair harmincévesen már parlamenti képviselő, hírnevet azonban csak árnyék-belügyminiszterként a kilencvenes évek elején tartott, a bűnözés elleni hatékonyabb fellépést, valamint a minimálbér bevezetését sürgető beszédeivel szerzett. Sokak már ekkor a párt következő vezérét látták személyében. A televíziós szereplései révén igen népszerű, jóképűnek mondott politikust 1994-ben jelenlegi helyettesével valamint külügyminiszterével – John Prescottal és Margaret Beckettel – mérkőzve választották a párt első emberévé. Nyílt titok, hogy az esélyesebbnek számító Gordon Brown – paktumuk értelmében – kancellári kinevezése és a későbbiekben átengedendő miniszterelnöki poszt érdekében viszszalépet Blair javára.
A skóciai születésű, előkelő magániskolákba majd Oxfordba járatott pártelnököt sokszor illették kritikával, mondván, polgári származása révén semmit sem tudhat a munkások valódi problémáiról. Blair azonban szándékosan tartotta magát távol a munkások képviselőjének szerepétől. Az általa vezetett Munkáspárt ugyanis – végleg elszakadva gyökereitől – középre tolódott, és elsősorban a közép- és polgári osztály kevésbé módos rétegeinek megszólítására koncentrált. Az „Új Munkáspárt” megteremtéseként aposztrofált reformfolyamat kiteljesedéseként 1997-ben már nemcsak a párt eredeti szavazóival, hanem a politológusok által csak „Mondeo Mennek” nevezett társadalmi réteg támogatásával kiegészülve, hatalmas fölénnyel nyerte a választásokat. (Mondeós ember az a rendszerint munkás származású személy, aki a legolcsóbb, ám már középkategóriásnak számító autója, valamint lakástulajdona révén immáron középosztálybelinek tekintendő.)
Tony Blair ezzel a magántulajdon-szerzést ösztönző Thatcher-éra alatt megszületett új társadalmi réteg miniszterelnöke lett. Beiktatása utáni egyik első, igen híressé vált tévébeszédében – a királynő kínos hallgatását megtörve – az akkor tragikus körülmények között elhunyt Dianára emlékezett.
Hivatalba lépésével eltörölte a kormány az irányadó kamatláb meghatározásába való beleszólásának gyakorlatát, a költségvetés hiányát tartósan alacsonyan tartva pedig hamar megerősítette a befektetői bizalmat. Az egészségügyre és oktatásra fordítandó keretet jelentősen növelte, bevezette a minimálbért, és ígéretéhez híven miniszterelnökké választásával egy időben indította útjára a Skócia, Wales és Észak-Írország korlátozott önrendelkezését lehetővé tevő devolúciós folyamatot. Belfastban 1998 nagypéntekén történelmi jelentőségű, a protestáns és katolikus politikai vezetők között létrejött megállapodást hozott tető alá, amely folyamat beteljesüléseként május 8-án egységkormány alakulhatott, amellyel egy időben az IRA és az Ulster Unionist Party aktivistái végleg letették a fegyvert.
Tony Blair, akinek törvényjavaslatait sok esetben az ellenzék is megszavazta, a 2001. szeptemberi eseményeket követő háborús politikájával, különösen a 46 ezer brit katona Irakba vezénylésével még saját párttársai egy része is nyíltan szembeszállt. Az iraki hadművelet hivatalos lezárulta után a parlament bizottságot állított fel annak vizsgálatára, vajon Tony Blair tudhatta-e, hogy Iraknak nem voltak tömegpusztító fegyverei? A munkáspárti többségű bizottság nem állapította meg személyes felelősségét. A politológusok megjegyzik, háborús intézkedéseivel politikai tőkét kovácsolt. A sikeres 2005-ös választások során sokak egyedül őt tartották képesnek arra, hogy szembeszálljon a megnövekedett terrorfenyegetettséggel.
Nem csak pozitív rekordok fűződnek nevéhez. Nagy-Britannia első miniszterelnöke ő, akit bűnügy kapcsán hallgatott ki a rendőrség. 2006-ban Tony Blair javaslatára olyan személyek kaphattak nemesi rangot, akik az egyébként a politika kifehérítését és a kampánypénzek elköltésének szabályozását zászlajára tűző Munkáspárt számára milliós hiteleket nyújtottak ’97-es választási kampánya fedezésére. A nyomozás jelenleg is folyik.
A libanoni konfliktus során a teljes Munkáspárt tiltakozása ellenére Tony Blair Izrael mellett állt ki. Külügyminisztere, Jack Straw, a parlamentben közölte, amíg Blair az ártatlan izraeli áldozatokról beszélt, ő személy szerint inkább a tízszer annyi libanoni polgárra – nőkre és gyerekekre – emlékezett, akiket Nagy-Britannia segítségével szállított izraeli rakéták öltek meg.
A Tony Blair vezette tíz év alatt a brit gazdaság gyorsabban fejlődött, mint az utóbbi száz évben valaha. Amíg külpolitikáját csak kevesek támogatták, a lakosság többsége – és nem csak támogatói – belpolitikájával mindvégig elégedett volt. Az adórendszert átalakította, igazságosabbá tette az újraelosztást, könnyítette a munkavállalást, valamint szigorú törvényeket hozott a terrorcselekmények hatékonyabb kiszűrése érdekében.
Mostanra azonban mintha megérett volna a változás. A két héttel ezelőtti angol helyhatósági választásokon fölénnyel győző ellenzék vezére, David Cameron csak annyit mondott: „Blair, Brown és az Új Munkáspárt ideje lejárt.”