Kádár apró dögei

Kiásták, ellopták a temetőből Kádár és Kádárné földi maradványait. Rémregénybe illő eset: Jókai már hegyezné a pennáját, hogy sodró erejű, hátborzongató kalandfüzért kanyarítson belőle. Jókai „az új földesurat” is illúziókeltően megénekelte, akiről pedig mindenki tudta, hogy bizonyos Haynau adta a modelljét. A problémakört fölöttébb sikamlósnak ítélte a kor, a rutinos író is jócskán kapott szemrehányást. Lehetséges-e vajon politikai bűnbocsánat, rózsaszín ködbe burkolózó civil konszolidáció a vérengző tömeggyilkos számára? Válhat-e idővel jó magyar ember október hatodika negatív hőséből a kiegyezést követő monarchia technokrata, korlátozottan emlékezetkieséses, olykor egyenesen hurráoptimista érájában? Szabad-e engedni a negyvennyolcból (negyvenkilencből)? Boldogult ifjúkorom irodalomtörténeti tanulmányai során azt gondolhattam: ezek kifejezetten XIX. századi kérdésfelvetések. De nem. A történelem egyre kínosabban ismétli önmagát.
Persze ágálhatunk: Haynaut legalább nem sorolta a hálás utókor ostoba közvélemény-kutatásokon a nemzeti történelem legnagyobb alakjai közé. Igaz, nagyságrenddel kevesebb magyar élet szárad a lelkén, mint Kádár Jánosén. Haynau ráadásul csupán az eszköz volt, a beosztott hóhér – Kádár meg maga a szovjet helytartó, aki lefelé fordította a mutatóujját, és közben azt mondogatta: „Da, da, taváriscsi.” Semmi nem menti (beleértve a legvidámabb barakk megkésett relatív mennyországát is), amit a véres „konszolidáció” során művelt.
Ezt a sírgyalázást azonban ő sem érdemelte. Sírgyalázást semmivel nem lehet kiérdemelni. Még a megszálló katonák porló csontjait is megilleti a kegyelet, miután tisztességesen exhumálva, kihívó emlékművek alól valódi katonatemetőkben földelik el őket. Úgy is lehet fogalmazni: Kádárnak, aki utolsó zavaros beszédében a kommunista bűnbocsánattal viaskodott, soha nem lesz könnyű a föld – de joga van ahhoz, hogy békében, háborítatlanul nyugodjon.
Hát nem nyugodhatott. Kereken ötven évvel azután, hogy azon a szégyenletes majálison térdre kényszerítette ’56 büszke népét, alagutat fúrtak a sírjához, kiemelték a koponyáját, talán a lábszárcsontjait is. Tamáska Máriának meg a hamvait vette magához a sírrabló. A temetővezetés az ombudsmanokra mutogat: személyiségi okokra hivatkozva ők nem engedtek biztonsági kamerákat felszereltetni a nemzeti sírkertbe. A csekély számú biztonsági őr meg arra sem alkalmas, hogy a virágtolvaj maffiát elijessze. Ráadásul – mint kiderült – szolgalmi út is vezet át a temetőn keresztül az MTK sporttelepére. Hol másutt járjanak keresztül a sportolók, ha nem a temetőn át? Ez ilyen stílustalan, lezüllött ország, amely a fejétől bűzlik: miért tartaná tiszteletben a halottakat, ha az élőket sem nézi semmibe?
Mindenesetre a valódi és pszeudokommunisták új erőre kaptak. Úgy kellett nekik ez a sírgyalázás, mint egy falat kenyér. Lehet újra fasizmust kiáltani, hosszan és kitartóan – mert ha rendőrségünk olyan sikeresen göngyölíti fel ezt a gyalázatos ügyet is, mint saját székházának hajnali meggépisztolyozását, akkor mindenki arra használhatja fel ezt az esetet is, amire csak akarja. A Népszabadság vezércikkírója, Nagy N. Péter csupán a hangot adta meg, amikor – nem mindennapi arcátlansággal – az idén elhunyt bátor antikommunista költőnket idézte a friss eset kapcsán. „Nagy Gáspár Örök Nyár (sic!) (elmúltam 9 éves) című híres Nagy Imre-versének – belátom, kiragadott – három sorát lehetne a Kárpátiával szembefordítani: »A sír, a sír Nincs sehol, / a test, a test nincs sehol, / a csont, a csont nincs sehol.« Már megint?” Mi az, hogy már megint? Az emberi mivoltából kifordult Kádár volt elvtársát, Nagy Imrét – akiről a Nagy Gáspár-vers szól – felakasztását követően megkötözve, rendőrlovak patáival megtiportatva meszesgödörbe temettette el. Arccal a földnek – hogy egy szintén elhunyt nagy költőnk, Bella István szintén nagy versét idézzem. Kádár János megkapta a végtisztességet – ez a csont meg az a csont nem említhető egy mondatban. Mint ahogy a mégoly puha diktatúra és a mégoly kemény demokrácia között sincsen átjárás, egyetlen pillanatra sem.
Kádár apró dögei a pesti viccben félelmetes figurák voltak – mára inkább szánalmasak. Még a bátorság aurája sem lengi körül őket, hiszen ez az önvédelemre már-már képtelen demokrácia még a hitvalló kommunistákat is éppen úgy megtűri, mint a Hősök terén rendőri asszisztenciával provokáló újfasisztákat. Most a kádáristák nemcsak felélénkültek, de talán már a Kádár-szoborra is elkezdték a gyűjtést. (A Ságvári-szobor már folyamatban is van.) Ha feltesszük a kötelező kérdést (Cui prodest?), azt látjuk: a Kádár-sír feldúlása legalább annyira érdeke a diktatúra iránt leplezetlen nosztalgiát tanúsító szélsőbalnak, mint a demokratikus féket nem ismerő szélsőjobbnak. Bármelyikük tisztátalan keze benne lehet a dologban. A Teve utcai támadás a becsszóra bemondott, de soha nem igazolt terrorveszéllyel együtt igazolta a Kossuth tér lezárását, a Fiumei úti sírrablás meg talán felpörgeti az úgynevezett gyűlöletbeszéddel kapcsolatos törvényalkotási folyamatot.
A kormányzó pártoknak ugyan határozott igényük van a szélsőjobboldali veszélyre (addig sem foglalkozik senki az elégtelen kormányzati teljesítménnyel), de ők tudják a legjobban: néhány tucat idiótán kívül senki nincs Magyarországon, aki hasonló embertelen tettre vetemedne. Ezek a körök (jobb- és balszélen egyaránt) jól izolálhatók, beazonosíthatók. Nem igaz, hogy e szűk csoportosulások nem számolhatók fel: az Orbán-kormány egyszer már példát mutatott a „szabóalberttelenítésre”. Igaz, akkor nem is lehetne senkitől ijedezni meg elhatárolódást követelni: végre foglalkozhatnánk magával az országgal, mindannyiunk sorsával.
Persze ehhez szükség volna minimális konszenzusra. Például nem hívni be havonta a köztévé műsorába a szélsőséges nézeteket hirdető, Kádár-apologéta Moldova Györgyöt. A Nap-kelte szerkesztőinek a pavlovi kutya reflexével jut az eszükbe a Kádár-éra legjobban fizetett írója, aki Hofi Géza mellett a másik nagy szelep szerepét alakította. Úgy látom, most már vendéglátóinak is sok, amit képvisel. Az egyik kérdésre, miszerint „Mi van akkor, hogyha a sírt egy olyan ember törte fel, akinek a nagyapját 1956 után Kádár felakasztatta?”, Moldova azt felelte: „Nagyon helyesen tette! Hisz az emléktáblán ugye jó sok név szerepel, és persze ezek közül egy-két ártatlan is van, de a legtöbbje persze gyilkos volt.” Moldovát meg kéne hívni dramaturgnak a kaposvári színházba: hozzon össze egy egész estét betöltő Tóth Ilonka-gyalázást. A riporteri közbevetésre, miszerint Kádár köztudottan maga is gyilkos volt, Moldova így felelt: „Maga a gyilkos! Kikérem magamnak, hogy Kádárt gyilkosnak nevezzék!” Ez az igazi Moldova-koktél: egy rész kommunizmus meg két rész történelemhamisítás, de jól összerázva. Moldova ellenében még Gyurcsány Ferencet is meg kell védenem, aki az Apró-villából is inkább Nagy Imrét választotta politikai örökségként Kádár helyett.
Lajos barátom mondja: neki az eset óta folyvást Abuladze híres filmje, a Vezeklés jut az eszébe. Ott a főszereplő asszony notóriusan kiássa a diktátor holttestét, mert nem lehet a bűnöst eltemetni, amíg a tetteivel szembe nem nézett a társadalom. A nyolcvanas évek egyik legmegrázóbb alkotása nem grúz belügy: nem lehet letudni azzal, hogy Sztálin honfitársának történelmi víziója. A nemzetközi kritika a betiltott filmet hosszan ünnepelte, fesztiváldíjakkal halmozta el, a rendszerváltozás előérzetét látta benne. Talán itt az ideje, hogy újranézzük.