Jevgenyij Primakov az orosz diplomácia nagy öregje, a kilencvenes évek egyik meghatározó alakja. Ezúttal is igazolja, hogy közvetlen, jó társalgó, dicséri a magyar konyhát. A sajtóval egyébként is szívesen találkozik, hiszen egykor maga is újságíró volt. „Higgyék el, a Pravda munkatársaként, közel-keleti tudósítójaként a 60-as években sokszor megrendelésre írtunk, ám mindig azt, amiben hittem! Persze ebben az is benne van, hogy külpolitikával foglalkoztam. Ma néhány száz dollárért cikkek születnek! Ez szégyen! Blődségnek nevezi azokat a Nyugaton megjelent írásokat, miszerint Oroszországban börtön várna a kritikus újságírókra. Nálunk még olyan öncenzúra sincs, mint Amerikában, ahol nem mutatják az Irakban elesett katonákat. Ennyit az orosz sajtó szabadságáról! – véli Primakov, aki a 90-es években utódlási kísérletek közepette lett miniszterelnök. Így aztán nem lehet meglepő számára, ha a Vlagyimir Putyint követő korszakról, a lehetséges jelöltekről faggatják.
„Manapság szinte mindenki erre kíváncsi!” – mosolyodik el. Aztán bizonyítja azt is, hogy a közvetlen stílus meglehetősen zárt alkatot takar. Tudása mellett talán ez tette alkalmassá, hogy a 90-es évek elején a hírszerzés főnöke legyen. Dörzsölt diplomataként ügyesen kikerüli a választ, mondván, „ezt bizony senki, talán még maga Putyin sem tudja”. Primakov jóval határozottabb a kurzus folytatódását illetően. „Biztos vagyok abban, hogy a jelenlegi politikai irányvonal a választások után is töretlen lesz” – szögezi le.
Primakov nem lepődik meg, amikor az újságírók az irányított demokráciáról faggatják. Látszik rajta, hogy szintén gyakran kell felelnie az ilyen felvetésekre. „Számomra értelmezhetetlen, mi az igazi demokrácia. Létezik egyáltalán igazi demokrácia? S mi az, hogy irányított demokrácia?” – vág vissza a kérdésre kérdéssel. „Léteznek demokratikus alapelvek, amelyek vagy érvényesülnek, vagy nem. Egy ország demokráciájának állapota, berendezkedése ezenkívül természetes módon elvonatkoztathatatlan az adott állam történelmi tapasztalatától, hagyományaitól, az emberek mentalitásától vagy akár vallási viszonyaitól” – hoz példát minderre a szívéhez közel álló szakterületéről, a Közel-Keletről, cáfolva egyúttal a demokrácia exportálhatóságának napjainkban Amerikában népszerű elméletét is. Primakov egy oldalvágással felidézi, a közelmúltban fültanúja volt annak, ahogy egy nyugat-európai exminiszterelnök Carter egykori alelnökétől kérdezte bírálón, mi történt a híres amerikai demokráciával. Walter Mondale pedig beismerően jegyezte meg, hogy Amerikában bizony a neokonzervatívok gátlástalanul lépik át a demokrácia hagyományos határait.
Primakov volt az, aki a 90-es évek közepén, a mai kurzus előfutáraként elődjénél határozottabban fogalmazta meg Oroszország külpolitikai érdekeit. Így tesz ma is. „A világ ma már többpólusú. Ez olyan objektív realitás, amelyet egyetlen hatalom vágyai sem írhatnak fölül” – mutat rá a rohamos tempóban, az Egyesült Államoknál jóval dinamikusabban fejlődő Kínára vagy Indiára. Primakov szerint egyre inkább külön erőközponttá válik Európa is azután, hogy a hidegháború elmúltával nem szorul rá az amerikai nukleáris védőernyőre. A volt külügyminiszter ugyanakkor figyelmeztet, mindez egyáltalán nem jelenti, hogy Európának megromlik a viszonya Amerikával. „Ez már nem az első és a második világháborúk előtti világ, amelyet a különböző blokkok, koalíciók jellemeztek. Nem is a hidegháború világa, amelynek lényege a feltartóztatás, az elrettentés volt. Az új kihívások – a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a nemzetközi terrorizmus, vallási konfliktusok – éppen a pólusok közeledését, összefogását erősítik” – húzza alá. Primakov úgy véli, Európa mindinkább önálló és független pólussá válik. Az Európai Unió az Egyesült Államok természetes szövetségese marad, azonban korántsem mindenben egyeznek az érdekeik. Ami az EU és Oroszország kapcsolatait illeti, Moszkva abban érdekelt – húzza alá Primakov –, hogy ez a viszony normális legyen. A Kreml szeretné a stratégiai partnerségről szóló megállapodás meghosszabbítását, ám Lengyelország blokkolja a tárgyalásokat. Ezt az EU-n belüli belső vitának tartja, amelyben Brüsszelnek kell megegyeznie Varsóval.
Különösen feszült a viszony a balti országok és Oroszország között. Primakov ezt a felvetést némiképp árnyalja – tapasztalt diplomataként mintegy illusztrálva, hogy Moszkva nem tömbökkel, hanem egyes országokkal szeret tárgyalni – pozitív példaként hozva fel a Litvániával megkötött határmegállapodást. Ami pedig Észtországot illeti, Primakov úgy látja, Tallinn tudatos provokációja volt a második világháborús emlékmű eltávolítása. Mint megjegyzi, Oroszországban nagyon sokan viszonyulnak erős kritikával a szovjet korszakhoz, azonban nincs olyan orosz, akinek az országtól 27 milliós emberáldozatot követelő második világháború emléke ne lenne a legszentebb dolog. „Ha erre kezet emelnek, meg akarják sérteni az oroszokat, s kétségbe vonják a nácizmus legyőzésében játszott szerepet, akkor igazi, alulról jövő népi elégedetlenségre számítsanak! – figyelmeztet. Primakov szerint ezzel a tallinni kormány is tisztában volt, s belpolitikai megfontolásból, pozícióit erősítendő, szítani akarta az észt nacionalizmust, és provokálni, elszigetelni az orosz kisebbséget.
Nem maradhat ki a beszélgetésből az amerikai rakétavédelmi rendszer elemeinek közép-európai telepítése sem. Primakov ezzel kapcsolatban a maga visszafogottan szarkasztikus módján rögtön megjegyzi, az indoklás teljesen illogikus, hiszen Washingtonnak akkor inkább a NATO-tag Törökországba kellene telepíteni rendszerét, ha, mint mondja, az iráni rakéták ellen akarja védeni magát és a világot. „Oroszország a mostani terveket reális fenyegetésként értékeli” – szögezi le, hozzátéve, hogy az elfogórakéták bizony reálisan orosz terület fölött ütközhetnek.
A gazdasági folyamatokról szólva a világgazdasági kutatóintézet egykori igazgatója elmondja, azok az integráció irányában haladnak, a vállalkozások átlépik a határokat. Mindez Primakov szerint a stabilitást erősíti a világban. Emlékeztet arra, hogy az év első négy hónapjában több mint 30 milliárd dollár tőkebefektetés érkezett Oroszországba. Felmerül az is, hogy a Nyugat bizalmatlan az orosz tőkével szemben. „No, de miért? Oroszország csak annyit akar, amihez másnak is joga van” – veti fel Primakov, hozzátéve, hogy a nyugati cégek olyan jogokat követelnek Oroszországban, amelyeket nem akarnak megadni otthon az oroszoknak. „Ugye, ez kicsit furcsa?” – mosolyodik el.
origo.hu
Ilyen volt az idei matekérettségi a tanár szemével
