Szép kilátás a parkra és a tóra

Nem az a riport, hogy megmutatjuk az áldozat kertkapuját, és megrendülten soroljuk, amit nem sikerült megtudnunk. A riport az újságírás királya. Szaktudást és körültekintést igényel. És nem feltétlen riporter, aki ott van a helyszínen, csak az, aki ki is nyitja a szemét, és nem hisz el feltétel nélkül mindent, amit hall.
Felszeghy Csaba kitalálta valamikor magának az Elfelejtett sorsok című műsort, amelyben egykor hírneves, de már a múltba hullt eseteknek jár utána. Felszeghy jó rádiós, de rossz érdekérvényesítő. Nem volt rádióelnökség, amelyiknél el tudta volna érni, hogy műsora ne az éjszakában menjen. Egy olyan országban, ahol milliók legkedvesebb cselekedete a kukkolás, és naponta képesek bámulni Mónika tízezerért bérelt egyfogúinak műbalhéját! Pedig mennyivel érdekesebb, mi lett a sorsuk azoknak, akik egy ideig élvezhették a társadalom figyelmét, vagy mert nagyon jó, vagy mert nagyon rossz történt velük, aztán tapasztalniuk kellett, milyen gyorsan lesz a szánalomból és a segítőkészségből közöny. Normális közszolgálati médiában Felszeghy ezzel a műsorral és ötlettel nagyobb sztár lehetne, mint Mónika és Balázs együttvéve. Hogy nem lett, nem az ő hibája. Mindezt abban a tudatban írom, hogy a legutóbbi Elfelejtett sorsok rossz műsor volt, talán már a szerkesztőnek is elment a kedve az egésztől.
Elindul Balogh Balázs Fótra, hogy riportot készítsen a Károlyi István Gyermekközpont, leánykori nevén gyermekváros „mai valóságáról, egy intézmény mindennapjairól”. Az újságíró, aki sétál egyet a gyönyörű parkban, de nem ám a negyven hektáron keresztül-kasul, csak az igazgatói irodáig. Onnan tényleg szép a kilátás. A Károlyiak tudtak parkot építeni, és az iroda ablakából nem látszanak azok az épületek, amelyekkel az állam mindezt elcsúfította. És Balogh Balázs hoz nekünk egy kis anyagot Fótról, amelyből megtudjuk, hogy ugyan nem könnyű a gondozottak élete, de óriási szerencséjük van, hogy ebbe a földi paradicsomba kerültek, ahol két nagyszerű vezető gondoskodik biztonságukról. Ilyen szépet utoljára a szocialista híradókban láttunk. Losonczi elvtárs a boldog afrikaiak között.
Kár, hogy a valóság egészen máshogy van, hogy a gyermekváros Fóton nem földi paradicsom. És az állami nevelésben élő ifjak többsége egyáltalán nem menedzser szeretne lenni, hanem jó, ha eljut a szakiskola végéig. Amikor pedig kilép az intézet kapuján, a többség lepottyan, és nincs senki, aki a feneke alá tenné a kezét. Az életkezdő pénzt gyorsan és magabiztosan elveri, aztán kapaszkodik a semmibe. Ezekről nem esik szó. Persze maga a fóti gyermekváros is kapaszkodik, hiszen az 1957-ben megnyílt intézményt nem ötven vagy száz, hanem kilencszáz gyerekre méretezték, ennyi meg ma nincsen, törvény szerint nem is lehet egy helyen. Folyik tehát a helyezkedés, hisz az a negyvenhárom hektár nagy kincs. Na, erről kellett volna beszélni!
(Elfelejtett sorsok, Kossuth rádió.)