A halálbüntetés indoka: „hiszen magyar!”

Vasárnap a révkomáromi Tiszti Pavilonban tizennegyedik alkalommal adja át a Magyar Koalíció Pártja parlamenti frakciója a Pro Probitate – Helytállásért díjat, melyet 1993-ban alapítottak. A díj alapításával párhuzamosan a Szlovák Nemzeti Tanács magyar képviselői május 15-ét határozták meg a szlovákiai magyarság emléknapjának, arra emlékezve, hogy gróf Esterházy János 1942-ben ezen a napon a szlovák állam törvényhozó testületében egyedüliként utasította el a zsidók deportálását elrendelő jogszabályt.

(Pozsony)
Bár sem a díjalapító oklevél, sem az emléknap meghatározása nem mondja ki, mégis az az igazság, hogy a szlovákiai magyarság akkori parlamenti képviselői ezzel a döntéssel rehabilitálták politikailag és társadalmilag a legnagyobb felvidéki magyar politikust.
– Furcsa érzésekkel készülök a díjátadóra – vallotta meg lapunknak Bárdos Gyula, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) parlamenti frakcióvezetője, az ünnepség főszervezője. – Az évtizedes agymosás után, amikor is Esterházy Jánosról meg sem szabadott emlékezni, s ha mégis, csak a legrosszabbakat lehetett róla elmondani, a szlovákiai magyarság körében egyre nagyobb tiszteletnek örvend nagy elődünk – állítja a frakcióvezető.
Az idén, halálának ötvenedik évfordulóján szinte társadalmi összefogás alakult ki az Esterházy János Emlékbizottság aktivitásai körül, hiszen a megemlékező konferenciák, ünnepi találkozók, tudományos szemináriumok megrendezése mögé felsorakozott a legnagyobb szlovákiai magyar civil szövetség, a Csemadok vagy az országos hatáskörű Magyar Ifjúsági Közösség is. Köztéri szobrai állnak már Esterházynak a magyarok lakta vidékeken, Királyhelmecen, Búcson, és sikeres közadakozási akciót szerveznek annak érdekében, hogy Nyitraújlakon, a nagy politikus szülőfalujában kápolnát építhessenek emlékére, miközben a szlovák település a nyitrai egyetemek magyar fiataljai számára szinte már zarándokhely lett, ahol születésének és halálának évfordulójáról egyként megemlékeznek, sorolja a frakcióvezető a „jó érzéseket”. Ráadásul Bárdos szerint mindez nem „üres kultusz”, mert immáron a közgondolkodás részévé váltak Esterházy János politikáját és életét meghatározó vallomásai, mint például az, hogy „soha semmilyen jogunkról lemondani nem fogunk, mert csak az a nemzet veszhet el, amely önként mond le valamely jogáról”, de követendő korkövetelményként emlegetik sok helyütt az 1939 decemberében, a szlovák nemzetgyűlésben elmondott beszédének alapfilozófiáját is, amely szerint „nyíltan és bátran vallom a tételt, mely szerint nekünk, magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami bennünket közelebb hoz, és nem azt, ami bennünket eltávolít”.
– Ugyanakkor rémálmainkban sem derengett fel a díjalapításkor, hogy 2007-ben még mindig úgy kell megemlékeznünk Esterházy Jánosról, hogy jogilag nem rehabilitálja az ország, a szlovák igazságszolgáltatás, ellenkezőleg: ugyanazokkal a vádakkal illetik őt, mint halálra ítélésekor, ami – azóta többszörösen is bebizonyosodott – egyértelműen koncepciós per bírósági túlkapása volt – hangsúlyozta Bárdos, emlékeztetve arra a beszélgetésre, amely a Nemzeti Bíróság elnöke, Igor Draxler és ügyésze, Anton Rasla között zajlott le az ítélet kihirdetése után. Az ügyész a döntés szigorát kérte számon a bíróság elnökén, aki a megalapozatlan halálbüntetést azzal indokolta, hogy „no, hiszen magyar!” A frakcióvezető azt mondja, sokan vannak a felvidéki magyarok körében olyanok, akik bátran vállalták magyarságukat s az ezzel járó szenvedéseket, sokat közülük már kitüntettek a Helytállásért-díjjal, s még többen olyanok, akik sokat tettek a szlovákiai magyarság megmaradásáért, szellemi gyarapodásáért, mégis ott tartanak a magyar képviselők, hogy lassan azokat fogják kitüntetni az Esterházy emlékére alapított elismeréssel, akik évek óta rendületlenül küzdenek rehabilitációjáért. – A legszomorúbb mégis az – vallja a frakcióvezető –, hogy ma még csak fénysugár sem látható, amely az út végét, gróf Esterházy János nevének hivatalos, a szlovák igazságszolgáltatás általi megtisztítását jelezné.
Sokan teszik fel a kérdést: miért? Mi az oka annak, hogy Szlovákiában manapság egyre több történész, egyházi személyiség, de még politikus is érvel a háborús bűnösként kivégzett, a szlovákiai zsidók és romák tízezreit haláltáborba küldő Jozef Tiso államfő „megítélésének revíziója” mellett, mondván, „a történelem nem volt fekete-fehér, egy-egy kor főszereplőit sem lehet ilyen színben értékelni”, ugyanakkor a számtalan bizonyíték, jogi elemzés, történelmi dokumentumok felsorakoztatása ellenére semmi hajlandóság nincs gróf Esterházy János munkásságának újraértékelésére. A válaszok sokszínűek, de végül szinte mindenki eljut egy szomorú végkövetkeztetésre, nevezetesen arra, hogy a kérdés megítélésében a politika játssza a főszerepet. S ez a politika – tetszik vagy nem bárkinek is, szörnyű vagy megérthető, de igaz – a XXI. század elején is arra épül, hogy „kell az ellenségkép”. S a legkézenfekvőbb – legalábbis a szlovák politika számára – ellenség a magyarság. Ez az oka annak, hogy hivatalosan nem hajlandók átértékelni Esterházy János politikai munkásságát, ahogy nem hajlandók megkövetni a szlovákiai magyarságot a velük szemben törvénytelenül és jogtalanul, a nemzetközi elvárásokkal szemben alkalmazott kollektív bűnösség elve miatt, a meghurcoltatásokért, a deportálásokért, holott a szlovák parlament már a zsidókat, a romákat és a németeket is megkövette a második világháború idején, illetve az azt követő években szlovák részről elkövetett túlkapások miatt.