Igen, Marion Cotillard, amenynyiben eddig nem sikerült neki, most aztán besétálhat a halhatatlan színészek csarnokába. Ha ezután Edith Piafra gondolunk, először Cotillard arca villan majd be, ahogy ott áll reszkető veréb módjára a reflektorfényben, a mikrofon mögött. Játéka jóval több mint hiteles, hangja, mimikája, gesztusai felülírhatatlanul bevésődnek, s ami hihetetlen: nem fikcióként, hanem Edith Piaf életének valós fragmentumaiként.
Edith Piafról nem először készült portré- és életrajzi film, hálás anyag, jól gyúrható, ő, a koldus és világsztár, imádott és megvetett, szép és csúf egy személyben – ikon. Oliver Dahan a legnehezebbet választja, a gyerekkortól a halálig mondja fel a leckét, újvilági típusú bomba filmet akar, nem holmi csendes, merengő lélektani drámát a művész életének egy tragikus csomópontjáról, nem, őt az összes tragédia érdekli, ami a csodagyereket elindította a karriernek tűnő lejtőn, az önpusztítás lejtőjén. Az anya elvesztésétől, a bordélyban és a cirkuszban töltött kiskortól, az énekelve koldulástól (az első daltól) a párizsi és New York-i diadalmeneten át a sárgaságig, a függőségig, a roncsként éneklésig (az utolsó dalig). Mivel Dahan sejti, hogy a lineáris legendamesélés agyoncsapná a játékot, váltogatja az idősíkot. A kis Edith kérdéseire az összeomlott Piaf válaszolgathat, az elismertségre vágyóéra a kiégett; Dahan komplementerekkel és erős kontrasztokkal dolgozik, így tartja éberen a figyelmet bő két órán át, ennek viszont az az ára, hogy elvesznek a finomságok, a pasztellszínek, a csendek, az élet délutánízű, keserédes pillanatai. Ha már a forgatókönyv: kárpótol Edith Piaf – minden ismert közhelyen kívül eső – találkozása és életre szóló barátsága Szent Terézzel, kárpótol annak torokszorongató leírása, milyen félelem és szeretet vette körül egész életében ezt a hajlott hátú, kis, törékeny nőt, aki tükre volt a kornak, a háborúk dúlta, pezsgő áztatta, bordélymocskos, vakuvillanásos, vörös szőnyeges huszadik századnak.
Mielőtt Piaf, az ázott veréb az utolsó slágerbe (Non, je ne regrette rien – Nem bánok semmit) kezdene a halál alagútjának küszöbén, az óceánparti fövenyen elhangzik néhány bulvárkérdés. Arról, mi a kedvenc színe, étele, mit szeret egy férfiban (s lám, milyen szépek is tudnak lenni a legoktondibb, legegyszerűbb kérdések, csak a megfelelő helyen, időben és módon kell őket feltenni), elhangzik a kérdés, mit üzenne a nőknek, a férfiaknak, a gyerekeknek, s Edith Piaf, akitől minden szeretetét elvette a sors, csak anynyit mond: szeressenek. Aztán a veréb leszegi szárnyát; az Edith Piaffá változott Marion Cotillard kileheli lelkét.
(Piaf, színes feliratos francia– angol–cseh filmdráma, 140 perc. Rendezte Olivier Dahan. Forgalmazza a Budapest Film.)
origo.hu
Kémbotrány: a szakértő szerint az akciót az ukrán titkosszolgálat politikai megrendelésre hajtotta végre
