A 301-es és a 298-as parcellába megyek. Hányadszor is? Sokadszor. És most is összeszorul majd a torkom. De a sírok között gyalogolni jó. Ide már nem jut el „földi átok s szitok”, napi harc, szózuhatag. Langyos szél járja át a kopjafákat. Emitt-amott vakondtúrás. Ők a halottak állandó társai, föld alatti labirintusok őrzői, világító gyertyái.
Emlékezésre gyűlik a jámbor publikum. Imára a kommunizmus áldozataiért, az 1956-os szabadságharc mártírjaiért. Emlékezünk a tilalmi időkre, és emlékezünk az elmúlt 16 év indulatgörcseire, amelyek nem múltak el ezen a helyen nyomtalanul.
Maczkó Mária népdalénekessel együtt zengjük a Boldogasszony Anyánk… kezdetű, régi himnuszunkat, amely Kölcsey előtt kétszáz évvel adott erőt a magyarságnak. Régi nagy patrónánk, / Nagy ínségben lévén / Így szólít meg hazánk: / Magyarországról, édes hazánkról, / Ne felejtkezzél el szegény magyarokról.”
Pár szálas virágcsokrok. Úgy morzsolgatják a szárát, mint a menyasszony. Észrevétlenül kerülnek majd füves földre, hideg márványlapra. A fotósok hideg arca. Mindenki hoz valamit: virágot, emlékgyurmát, gondolatot.
Vértesaljai László lép a mikrofonhoz. A rendőrség által tavaly október 23-án összevert jezsuita pap. „Nagy Imre és társai megöletésének harmincadik évfordulóján, 1988-ban, 19 esztendeje elindultam; lelkemben újratemetni – mondja. – Akkora volt a gaz, hogy a fejemre nőtt. Csak azért nem bolondultam el – ahogy a székely ember az eltévedést emlegeti –, mert itt-ott a gazra nemzetiszín szalagot kötöttek. Így találtam ide. Voltunk kétszázan, háromszázan, harmadrészt rendőrök. Tudjátok, mire emlékszem? Gödrökre. Akkorákra, mint egy nagy magyar kenyér. Az előző napon esett az eső, s ezekben a gödrökben állt a víz. Azt mondták, hogy azok a gödrök a sírok. Negatív sír, befelé fordul a földbe. Nem emelkedik ki. És amikor később megtudtam, hogyan nyugszanak ott a halomba akasztottak, elszorult a szívem.”
Az emlékezést két rendőrautó vigyázza a parcella bejáratánál. Akik benne ülnek, nem éltek a sorsfordító napokban, a leszámolás hónapjaiban. Vajon mit gondolnak 1956-ról, és jártak-e a parcellák soraiban? Avagy egy lépéssel sem tovább a 301-es bejáratánál…
Hetvenes férfi telepedik le mellém, és mesél. Büszkén vállalja, hogy a kilencvenes évek közepén a kormányfői koszorú elhelyezése után az ő fehér trikóját csempészték rá egy óvatlan pillanatban a virágokra, s a trikóra előzőleg ezt a szót írták: „Gyilkosok”. A férfi a távolba réved, látom rajta, hogy ma is képes lenne hasonló tettre.
Csurka László Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát szavalja. Mintha az áldozatok nevében kiáltaná a péntek délutánba: „Hunyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”
A lelkiismeret egy belső hang, amelyik arra figyelmeztet, hogy valaki talán figyel minket. És itt nem érvényes a többségi álláspont. Jóllehet együtt vagyunk és összekapaszkodunk a Kárpát – Haza Nemzetőrség emlékezésén. Ülünk a fehér székeken a temetőben, és ki-ki saját gondolatait morzsolgatja. A sírok márványtömbjeitől lassan elbúcsúzik a nap.
Vértesaljai atya mondja: „Testvéreim, úgy hírlik, hogy ő [a miniszterelnök – A szerk.] imádkozni megy a Nagy Imre-emlékházhoz. Hát imádkozzon, mert ráfér! Olvasom a Bibliát, és ha belegondolok abba a gonosz időbe, igyekszem megérteni, de hogy most azok sirassák el a megölteket, a földbe begyömöszölteket, akik eszmeileg egyenes ágon örökösei mindazoknak, akik ezt okozták, akkor azt mondom: számomra ez elfogadhatatlan! Én ebbe nem nyugszom bele, és nem alkuszom.”
Közösen imádkozunk. Élőkért és holtakért. Miatyánk, ki vagy a mennyekben… És maradéktalanul bízunk, mert az imádság a lét legszélesebb, élet és halál legtágabb dimenziója. A legtisztább beszéd. Nincs kirekesztve belőle senki. És rímel rá a Boldogasszony következő strófája: „Kegyes szemeiddel / Tekintsd meg népedet, / Segéld meg áldásra / Magyar nemzetedet!”
Kavarognak a gondolatok. Szombaton majd a miniszterelnök is kijön ide, sötét ruhát és komoly arcot ölt, de beszélni nem fog. Megértem: nehéz átgondolva mondani azt, amiről mindenki gondolkozás nélkül beszél. Az 1956-os bajtársi szervezetek képviselői is ezen a napon hajtanak térdet és fejet.
Emlékezni sokféleképpen lehet. Külön-külön és összefogva, kart karba öltve. Tizenhat éve próbálkozom azzal, hogy leültessem egy asztal köré 1956 életben maradt tanúit – a mai napig sikertelenül. És most már a remény is kevés hozzá. Így forgácsolódik szét a valamikori közös akarat.
Bőzsöny Ferenc, az ünnepség levezetője Tamási Áron Magyar fohászát citálja, amely 1956. november 2-án jelent meg az Irodalmi Újságban: „Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk és költőink fénylő szavait idézi: Nincs módunk kitérni a hűség elől…”
Nincs módunk kitérni… Miért érezzük olykor az ellenkezőjét mégis? Kavarognak a gondolatok. 1958. június 17-én a magyar futballválogatott a svédországi világbajnokság csoportmérkőzésén 2-1-re kikapott Walestől, és elbúcsúzott a további küzdelmektől. Egy nappal előtte végezték ki Nagy Imrét és mártírtársait, s a tényt megírták a lapok. A stockholmi Rasunda-stadionban több ezer ’56-os magyar menekült tüntetett a Kádár-rezsim megtorló intézkedései ellen. A piros-fehér-zöld zászlókon fekete szalag lengett, a szurkolók végigkiabálták a meccset, és többek között azt skandálták: „Gyil-ko-sok”. Elkalandozik a képzelet.
Az atya mondatai újfent: „Nekem ne írják elő, hogy hol és mit prédikáljak, nekem ne írják elő, hogy hová menjek, és hová ne menjek. Pap vagyok és éppúgy magyar állampolgár, mint te, akinek joga van élni ezen a földön, szabadon szólani. És aki nem engedi, hogy tiszta, jó magyar legyek, s erre másokat is tanítsak, azt én nem fogadom el testvéremnek. Ezért szólok szabadon, és ezért nem félek; nyugodtan nézek a szemedbe, nyugodtan fekszem le és várom a holnapot. És bízom – a gyökerekben.”
A három történelmi keresztény egyház egy-egy lelkipásztora beszél. „Az igazság nagyon szűk ösvényt jelöl” – mondja egyikük, a másik Babitsot idézi: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni”, „egyre hosszabbak a kopjafák árnyékai” – mondja a lemenő nap sugarai láttán a harmadik.
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról.
Hazádnak rendületlenül…
Hovatartozásunkat végső soron az dönti el, hogy nemzeti imáink hallatán tudunk-e még könynyezni.
origo.hu
Kiszáradt egy népszerű tó a Balaton mellett
