Aktuális követelés: Új Színházat!

A magyar színházi élet legjelesebbnek tartott képviselői tiltakozásukat fejezték ki a szolnoki igazgatóváltás módja és rendje ellen. Aggályosnak látják, hogy szakmai ajánlásukat és véleményüket figyelmen kívül hagyta a közgyűlés és közvetetten a polgármester is. Színjátéknak érzik, hogy rangsorukat nem érdemesítette a város vezetése, és fenntartói döntést hozott szerintük szakmai helyett. Elképzelhető. Nem is emlékszem, hogy ilyen hangos kiáltással élt volna a Magyar Színházi Társaság az elmúlt években igazgatóváltás során. Kérdés, hogy csak mostanra élesedett volna ki ennyire a helyzet, vagy esetleg elkerülte a figyelmüket egynéhány eddig lezajlott választás rendje, módja, hasonlatossága. Hogy kiből lesz jó igazgató, azt előzetesen nehéz elbírálni. A pályázati papír mindent elbír. A fenntartónak vagy nagyon tájékozottnak kell lennie színházi ügyekben és véleményekben, vagy utólag mérlegelheti, jó döntés született-e a szavazáskor. Ez lehet szakmai és politikai mérleghozatal egyaránt.
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt 17 (!) színész hagyta ott egyszerre a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat éppen az igazgatóválasztás időszakában. A szakmailag láthatóan jóval erősebb csapattal bíró pályázó pedig, bizonyára véletlenül (!), még a pályázati döntés előtt megkapta a meghívót az akkori és azóta is regnáló igazgató (megismételt) beiktatására. Az egyik napilapon kívül senki nem szólt egyetlen hangot sem, az igazgató azóta is folytathatja tevékenységét, a Verebes-korszak országos hírű társulatából és színvonalából senki és semmi nem található meg arrafelé. Ugyancsak néhány éve a nemrégen távozni kényszerült győri színházi igazgató egyedüliként jutott a közgyűlés elé pályázatával. Az akkori polgármester kiadta a parancsot, hogy nincsen változtatás, a szakma nem szólt, hogy a hét pályázó közül legalább még egy kerüljön a plénum elé, legalább a versenylátszat kedvéért. Az igazgató majd 15 éves működése alatt elérte, hogy a Győri Nemzeti Színház semmilyen színházi találkozón nem tudott részt venni színvonaltalansága miatt.
Jómagam is részt vettem azon a beszélgetésen a Parlament kávézóban, ahol Miskolc város alpolgármestere még a pályázati kiírás előtt eltanácsolt minden aspiránst, mondván, tudják már, hogy kinek fogják odaadni a színházat, nem születhet másféle döntés. A nyertes direktor évekig tagja volt az MSZP parlamenti frakciójának, s járt neki kárpótlásképpen egy másik intézmény, miután nem érzékelhető tevékenysége következtében elvesztette a Budapesti Operettszínházat. Azóta Miskolcon nem látszik a színház, csak azok jelenhetnek meg a műsortervben rendezéssel, akik a jelenlegi vezetőt megsegítették egykoron, amikor állástalanul járta az országot, ők visszahívást kapnak majdnem minden évben egy-egy (bármilyen) rendezésre. Hálatelt repertoár.
Székesfehérvárott született a legmeglepőbb és legrégebbi módszereket idéző döntés, amelynek következtében az évtizedek óta sem rosszul, sem jól, leginkább tisztességes középszerűséggel működő régi direktor az akkori kultuszminiszter személyes közbenjárása („letelefonálása”) miatt elvesztette pozícióját, jött az új igazgató, aki ezt a tisztességesen működő színházat családi vállalkozássá minősítette. Most az újraválasztására készülnek.
Pécsett egyszerűen kiállt a társulat elé az akkori polgármester, és kijelentette: „Amíg ő a város vezetője, addig a színház vezetője a helyén marad.” De pályáztatás azért volt a demokráciáért tett hódolat jegyében. A színház azóta is döcög tovább saját tehetetlenségétől vezetve, kinevezett igazgatója párhuzamosan a Nemzeti Színházban is aligazgatóvá lett.
És akinek ennyi jó kevés, az esetleg elgondolkozhat azon, miképpen kerülhet ki a szakmai kuratórium javaslatára az az Anger Zsolt (egyébként remek) színész-rendező győztesen a szolnoki pályáztatás során, aki a jelen lévő Magyar Színházi Társaság vezetőjének színházában volt színész és rendező Egerben. (Mellékesen meg kell jegyezni, hogy az elmúlt évek igazgatóválasztásaiban az egri Gárdonyi Géza Színház unikális kivétel, ott az igazgató okos háttérbe vonulásának köszönhetően erősen progresszív szakmai út látszik kirajzolódni.)
A színházi társaság a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) fejtette ki tiltakozó véleményét az igazgatóválasztás eredménye okán. Ez a néhány nap a szakma ünnepe, ide válogatják be a legjobban sikerült bemutatókat az évadból, majd díjazzák is azokat helyben. Miképpen? Ugyancsak felkérnek egy (szakmai) zsűrit, akárcsak a pályáztatások során, amely az idén egészen meglepő eredményt produkált. A meglepetésre ráerősít, hogy a találkozót moderáló kritikusok saját eredményhirdetést tartottak, annyira nem tudtak azonosulni a versenyzsűri meglátásaival. A végső díjcsokorban többször szerepel a budapesti Örkény István Színház Finito produkciója, amelyet a válogatott zsűri egyik tagja maga is megrendezett. És ebben semmi problematikus nincsen. A színmű írója ugyanezen bíráló állandó munkatársa és barátja. Valószínűleg ez sem játszhatott nagy szerepet, reméljük. Az egyik díjazott színész pedig élettársi viszonyban van vele. Feltételezem, ezen pont megszavazásakor kivonult a zsűriből érintettségét tekintve. Valahogy a látszat mégsem eléggé elegáns, nem annyira szakmai, de nem szeretnék egyedüliként tiltakozni, ha ez másnak nem tűnt fel! Mindezek nem érvek Balázs Péter mellett. Szó se róla! Ezek pici halcsontok a magyar színházi élet Vircsaftjában, hogy Spiró György eme működési rendszert boncolgató darabját idézzem. Így is működik az úgynevezett szakma.
Van itt egy nagybetűs és megválogatott társaság, amely minden jogot megpróbál kisajátítani. Jordán Tamás nemrégen egy időben volt a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Színházi Társaság elnöke, a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója, a Kőszegi Színház vezetője, a Savaria szombathelyi napok vezető művésze, a POSZT elnöke, és akkor ne vegyük mikroszkóp alá, hogy Babarczy László miképpen lehet egy időben két (!) intézményben rektor, illetve igazgató Kaposvárott stb. Minden pozíciót átlátni és befolyásolni. Egyesek önös érdekekből, mások egyfajta elitizmust kialakítva a kinevezési jogokat magukénak szeretik tudni, látni, érezni. Az elit és a nem elitnek titulált körök között sem párbeszéd, sem átjárás nem létezik. Ezért veri ki a biztosítékot Balázs Péter kinevezése: nem csapattag.
Nemrégen megjelent Schilling Árpád ifjú és tehetséges titán tollából egy dolgozat arról, hogy a jelenlegi színházi vezetőket érdemes volna leváltani egy eddig nem korrumpálódott, szakmailag független és tisztességes generációra, az írás úgy nevezte, a „hetvenesekre”, vagyis az 1970 után született ifjakra. Elgondolkodtató. Bár nem tudunk olyan Napkirályról, aki önként távozott trónjáról, hiszen a saját kis Versailles-építés sokba lehet, nagy és biztos nómenklatúra áll a deszkákon mögöttük/alattuk, nem beszélve arról, a szubvenciót is ők osztják el az intézmények keretein belül, a ritka és sokszor szemet hunyó ellenőrzések közepette. Kinek kellene akkor itt változtatás?
Tény, hogy a készülő színházi törvényt is ezen válogatott csapat fogja minősíteni. Őket pedig feltehetőleg a színháztörténeti utókor, amely nálamnál részletesebben összeírja majd tevékenységük valódi tükrét, amelyet már nem kontrollálhatnak.
A harmincas évek vége felé az akkori Nemzeti Színház igazgatója Új Színházat követelt. Csatlakozom.

A szerző színházi rendező