Örök álma marad az embernek, hogy vissza- és előreutazhasson az időben. S ha megsejti, hogy reménykedhet ilyen utazásban, semmi és senki nem tántoríthatja el a szándékától. Ballarat ezért vonzó hely ma is. Fontos állomása Ausztrália történelmének. Amikor azonban 1916-ban – arany híján – az utolsó bánya is bezárt, Sovereign Hill ötven évre feledésbe merült, mígnem 1968-ban történelmi emlékként visszaállították az 1850-es, 1860-as állapotokat. Restaurálták a régi középületeket, házakat, utcákat, bányafolyosókat, így aztán most megismerkedhet a látogató a XIX. századi aranybányászat technológiájával, az akkori gépekkel, a primitív berendezésekkel, a nehéz életkörülményekkel.
Ezután jött a még nagyobb ötlet: embereket is „parancsoltak” a bányavidékre, akik eredeti kosztümökben azt az életet élik, amely annak idején a helyszínen jellemző volt. Tehát dolgoznak, kereskednek és vásárolnak; a pék kenyeret dagaszt, a cukrász süteményt süt, az órás órát javít, a szatócs ezer terméke csábít, a bank a pénzt kezeli, a fotográfus dagerrotípiát készít, a posta üzeneteket rögzít, a gyerekek tanulnak, a kocsmában valaki hangoskodik. Az utcán két erős ló húzza a boroshordókkal megrakott kocsit. Odébb katonák menetelnek, vállukon szurony.
És ekkor te belépsz a kapun, és az időutazás megkezdődik.
– Good morning, Mister – köszön rám a Clarke testvérek vegyeskereskedése előtt az egyik tulajdonos. Lócitrom szaga és ánizsillat szállong.
– Meleg van – mondom. Az időjárás az ismerkedéskor mindig kisegít. Az üzlettel folytatom, és természetesen szót váltunk az aranyról.
– Az üzlet jól megy – mondja. – Nincs okom panaszra. Egyesek azért jönnek ide, hogy aranyat találjanak, mi, kereskedők pedig azért, hogy elvegyük a pénzt tőlük. Azt hiszem, ez mégiscsak könnyebb, mint a bányászat.
– Mit adnak most egy uncia aranyért? – kérdem. (Egy uncia 28,35 gramm.)
– Itt Ballaratban 1862-ben négy fontot.
– Kevés.
– A pénz néha túl sokba kerül.
Clarke úr beinvitál az üzletébe, amikor nagy robajjal kivágódik az ajtó, és egy jól megtermett, széles vállú férfi lép be rajta, hogy felöklelje a kereskedőt. Veri a pultot, és azt magyarázza, ha jól értem, hogy a tulajdonos megkárosította őt. Csak idő kérdése, hogy belém kössön. Már iszkolnék kifelé, amikor megragadja a karomat, és nem enged moccanni sem. De ebben a pillanatban két másik férfi is belép, letartóztatják a dúvadat, megbilincselik, és az ámuldozó emberek sorfala között – mert addigra már leszünk néhányan – elcipelik.
– Szép helyre jöttünk – mondom Kassai-Farkas András barátomnak, a melbourne-i olimpia bronzérmes kajakosának –, itt még börtönbe is csukhatnak.
– Mi az neked – feleli –, majd írsz a börtönviszonyokról egy riportot…
– Köszönöm az ajánlatot.
A kereskedő pedig bocsánatot kér.
Odébb, a Fő út és a Victoria utca sarkán, a Ballarat Times épületében arról próbálok érdeklődni a kisaszszonytól, mikor megy hajó Newcastle-ba.
– Miért pont Newcastle-ba? – kérdi Kassai-Farkas András.
– Ott szeretnék a pénzemért feleséget vásárolni – mondom a világ legkomolyabb hangján. Ha játék, akkor legyen komoly.
– A képzelet kikezdi a hagyományokat – mondja, és látom, hogy megvan a véleménye rólam.
A kisasszony piros arcú, szeretni való gyerek, készségesen tárja elém, mely hajók érkeznek a világ különböző városaiból a melbourne-i Port Phillip kikötőjébe, s melyek indulnak ugyaninnen a messzeségbe.
Ezek szerint április 5-én Belfastból érkezvén kikötött a Lady Robilliard, 7-én Manilából a Pathfinder,
11-én érkezik a Mayflower Londonból… Hogy mikor megy hajó Newcastle-ba?
– Sajnálom – néz rám szomorúan Patrícia, mint aki szán valamiért –, április 6-án az Anna Heloise kihajózott Newcastle felé.
Kezembe temetem az arcomat, tördelem a kezeimet, majd hirtelen így fordulok a kisasszonyhoz:
– Akkor töltse velem az estét!
– Jaj, nem lehet – feleli –, mit szólna Henry Seekamp úr, a Ballarat Times alapítója és kiadója. (Egy pillanatra sem zökken ki a szerepéből.)
– Szeretnék beszélni Seekamp úrral – mondom határozottan.
De mire kimondom, az alapító már ott is terem, üdvözöl, és felajánlja a segítségét. Sajnos nem Patríciát. Hosszabban elbeszélgetünk. Kiderül, hogy Seekampot 1854-ben bebörtönözték, mert zendülést szított a bányavidéken.
– Mi okozta a zendülést? – faggatom.
– A három hónapra szóló engedély, amelyet nyilván ön is kiváltott, hogy ásni kezdhessen a környéken, két fontba, azaz négy dollárba kerül, de egy átlagos bányásznak, aki valamelyik részvénytársaságnak dolgozik, ez egyhavi fizetése. A munkások soknak tartották a két fontot, ráadásul az engedélyt háromhavonként meg kellett újítani.
– Mi lett a zendülés következménye?
– Engem néhány hónapra lecsuktak, a sztrájk vezéreinek pedig felmondtak.
Henry Seekampot elhívják, és Patrícia is jobbnak látja kisomfordálni a szobából, így aztán jut időm az ásatási engedély áttanulmányozására. Olvasom, hogy az utcákon és a boltok környékén ásni tilos. Ezenkívül az Úr napján, tehát a vasárnapokon szintén tilos a munka, illetőleg az ásás. Az egy emberre jutó ásási terület, ahol szerencsét próbálhat az idegen: 12x12 láb, tehát 13,38 négyzetméter. Amennyiben valakit munkaidő alatt ittasságon érnek, öt fontra megbüntetik, de az sincs kizárva, hogy örökre bevonják az engedélyét. Ha valaki munka közben inzultálja a társát, szintén öt fontja bánja. A munkaruhát – amely nem lehet azonos az utcai ruhával – mindenki köteles a munkaidő után az öltözőházban hagyni. Ez a paragrafus azt a célt szolgálja, hogy senki se tulajdoníthasson el aranyrögöt.
Kassai-Farkas András közben megtudja, hogy 1858. június 9-én a kelet-ballarati Bakery-hegyen egy 2200 unciás, azaz 62,37 kilogrammos aranyrögöt találtak, amely sokáig a valaha előkerült legnagyobb darabnak számított. Szép nevet is kapott: Welcome. Isten hozott. Egy ideig kiállították, végül azonban Londonban beolvasztották.
– Megmondaná, merre találom a sátrakat? – fordulok egy járókelőhöz, aki eligazít, hogy az aranyásók „lakásaira” hol bukkanhatok. A favázas, szalmatetős, kicsi kunyhók mellett igen sok az erős, vászonból készült sátor kis kéménnyel, belül pedig tűzhellyel és szolid berendezéssel. Járkálni nem nagyon lehet bennük, mert az ágy – amely fölöttébb kényelmetlen – és a csöppnyi asztal gyakorlatilag betölti a teret.
– Jöjjön csak, fáradjon beljebb – hív be a sátrába John Leech, aki Dél-Walesből érkezett, és elmondása szerint már fél éve csak reménykedik.
– Tudja, uram – mondja –, az arany hasonlít a nőkhöz. Egy életen át keressük az igazit, de sohasem találjuk meg. Persze vannak szerencsések is.
– Meghívhatom egy limonádéra? – kérdezem Leech urat. Ő bólint, s már megyünk is a Waterloo Store-hoz. Itt hallom, hogy kezdetben csak limonádé- és kávésátrakat állítottak fel a bánya környékén, és tilos volt alkoholt árusítani. Ma bezzeg már jól menő kocsma is van. Újsütetű barátom azzal búcsúzik: vigyázzanak, mert sehol sem olyan igaz a közmondás, mint éppen itt: All is not gold that shines. Nem mind arany, ami fénylik…
Pipázva könyököl ki az ablakából a sátorkészítő mester, és elejt egy hellót, a pék olyan fehér, mintha lisztben hentergett volna, a bádogos hatalmas bajuszát pödöri, a kovács egy hintókerékkel ölelkezik, a templom papja imára hívja a híveit, a Victoria Színházban zsugori uramék kigúnyolását tapsolják meg, az orvosi szobában a lábvágó fűrész borzongat.
A könyvtárban Cook kapitány (Ausztrália felfedezője) hamiskásan kacsint.
A bánya föld alatti alagútjában koppan a csákány, ömlik a veríték, lovak húzzák a csillét, miközben a bányászok szép jövőről álmodoznak, ha idő előtt meg nem halnak szilikózisban. A föld felett az úgynevezett hordalékosoknak, akik a kis patakok mentén mossák az aranyat, az idő végtelennek tetszik; számukra öszszemosódik éjjel és nappal.
Bárhogy van is: ide nekem az aranymosó tálat!
A Ballarat Times közli: „Ez év április 16-án egy Stone nevű kalandor hatalmas aranyrögöt lopott, és feltehetőleg útban van Newcastle kikötője felé a Golden Bridge fedélzetén. Azzal próbálja félrevezetni az embereket, hogy hajótörött.”
origo.hu
Ezen múlt, hogy nem Erdő Péter lett az új pápa, hanem Prevost bíboros
