Nincs így. A felszín alatt sok minden forr, amely az akkori „ősbűnből”, a hazugságból sarjadó hatalmat szembesíti a tiszta lelkiismerettel. Hogy is lehetne felejteni az alapvető emberi jogok tömeges megsértését? Mindazt, amit a magyar rendőrség, a bíróság, az ügyészség elkövetett? A lapunk által is feltárt személyes tragédiákat, a vétlen, büntetlen előéletű honfitársaink veszszőfutását? Szeptemberben ezek az áldozatok még zömmel fiatalok voltak. Október 23-án a vezetőik által verőemberekké züllesztett rendőrök és annak látszó egyenruhások már nem nézték, hogy gyerekes anya, idős házaspár, gyanútlan külföldi állampolgár az, akit űznek, megaláznak, megsebesítenek…
És 2007 nyarán, csaknem háromnegyed évvel a sorozatos jogsértések után egy állítólagos jogállamban még mindig az a helyzet, hogy ügyészi eljárások folynak olyan emberek ellen, akiknek nem volt közük az erőszakos cselekményekhez. Sőt, a bizonytalansággal, mivel ügyüket, „lebegtetik”, családok tucatjait szorították be egy olyan csapdába, amelyből úgy tűnik, nem tudnak kijutni. Lélektelen gépezet próbálja felmorzsolni maradék erejüket és hitüket kafkai útvesztőivel. Ráadásul a jelenlegi hatalom az ártatlanság elismerésében, az elemi méltányosság gyakorlásában ellenérdekelt fél.
Hány és hány olyan világhírű filmet láttunk, ahol egyetlen, a pénz, a politika, az erőszakszervezet által tönkretenni kívánt ember megmentéséért szövetkezik néhány egyszerű állampolgár? És természetesen mindig az utóbbiak győznek. A mi kis valóságunkban, a többségi médiumok által a meghurcolt, meggyalázott embereknek gúnyolódás, poénkodás, újabb gyalázkodás jár. Egyszerűbb így felvenni a honoráriumot, mint kicsit is belegondolni, mihez falaznak. Vagy, hogy vállalják, az együttérzést és erkölcsi támogatást, ami minden ártatlan embernek kijár.
E sivár és eltorzított társadalmi létérzésben, ahol minden módon igyekeznek tompítani éleslátásunkat, rendkívüli jelentősége van minden bátor megnyilvánulásnak, amely az igazság felderítésére, kimondására törekszik. Ezért igen fontos a Civil Jogász Bizottság jelentése a 2006. szeptemberi és októberi emberi jogi jogsértésekről. A munka nemrég jelent meg kötet formájában a Kairosz Kiadó gondozásában. Igaz, az elmúlt hónapokban a jelentést már sokan megismerhették az interneten lévő honlap által. Tartalmáról és annak jogi, társadalmi, morális hátteréről, külföldi és hazai közönség előtt beszéltek a szerzők, a bizottság tagjai. Számos helyre jutottak el azok a DVD-k is, ahol a bizottság meghallgatásainak azon szereplőit lehet látni, akik vállalták a nyilvánosságot. Ám egy ilyen kötetnek megvan a maga külön útja, jelentősége.
Lehet, hogy egyszer, talán nem is oly sokára, kézikönyvként forgatják majd az egyetemisták. Talán eljön az idő, amikor elcsodálkoznak rajta, hogy mindez megeshetett 2006-ban és 2007-ben, a demokráciában, egy európai uniós országban. Elképednek azon, hogy mit is akartak elfedni előlük. Miként csúfolták meg az igazságszolgáltatást, léptek át a törvényeken. A feljelentések megfogalmazásában, egyes bírósági eljárásoknál hogyan köszönnek vissza az általuk csak történelemkönyvekből ismert, az ötvenes évek koncepciós eljárásainak formulái. Hihetetlen lesz az is számukra, hogy kiket neveztek a rend őreinek, kiket pedig általánosítva csőcseléknek? Hogyan próbálták elhinteni egy gazdaságilag kivéreztetett országban a félelem magjait? És nem utolsósorban, hogyan próbáltak tönkretenni fiatal életeket?
A könyv borítója és a hosszú, tényszerű cím nem hagy kétséget afelől, hogy nem lektűrt veszünk a kezünkbe, hanem bizony kordokumentumot.
Arról, hogy a fennálló hatalom miként próbálta igazolni a tömeges rendőri brutalitást, az őrizetbe vételeket, a statáriális eljárásokat idéző előzetes letartóztatások sorát. Hogyan tiltakoztak eredménytelenül a liberális jogvédő szervezetek is az elrettentő célzatú, elsőfokú bírói ítéletek ellen. Egy ilyen ügy jogi elemzését is olvashatjuk az egyik tanulmányban.
A szeptemberi esetleírásokban sorozatosan ismétlődő jelenség, ahogyan a rendőrségi eljárás során a vétlenekből bűnöst igyekeznek kreálni. A kormányzati retorikában mindennek igazolására azt találták ki, hogy a csendes többséget minden eszközzel meg kell védeni a lázongó csőcseléktől. Igaz, az idesoroltak nyolcvan százaléka a kötetben szereplő vizsgálatok és a bíróságoktól összegyűjtött adatok szerint ártatlan, békés ember volt. Ám ezt minden lehetséges módon igyekeztek elfedni.
Amikor már az Európai Unió is választ várt bizonyos kérdésekre, „sikerült” kormányzati háttérrel az őszi események kivizsgálására egy bizottságot létrehozni. A miniszterelnök ennek vezetésére Gönczöl Katalin ismert jogászt, szaktekintélyt kérte fel. A gond ezzel csak az volt, hogy ő akkor, a közelmúltban menesztett igazságügyi és rendészeti miniszternek a fizetett szakmai tanácsadójaként is tevékenykedett. Továbbá, hogy a vizsgálat anyagi fedezetéről és infrastruktúrájáról szintén a tárca gondoskodott. Ily módon került sor a „pártatlan” vizsgálatra az adott minisztériumhoz tartozó rendvédelmi szervek törvénysértéseiről.
Volt néhány jogász, akiket aggasztott ez az utóbbi körülmény. Morális és szakmai szempontból is úgy érezték, tenniük kell valamit. Ezért a jogsértések okainak feltárására és dokumentálására 2006. november 20-án megalakították a Civil Jogász Bizottságot – tudjuk meg a könyv bevezetőjéből. A szerzők életrajzából, szakmai teljesítményéből, elismertségéből kiolvasható, hogy a csöppet sem veszélytelen, rendkívüli figyelmet, időt igénylő munkával nem a hírnevet keresik. Pályájukon társadalmilag mindegyikük elismert személyiség. A névsor: Morvai Krisztina büntetőjogász, Völgyesi Miklós, a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott bírája, Gaudi-Nagy Tamás európai jogi szakjogász és ügyvéd, Horváth Attila egyetemi docens, jogtörténész, Juhász Imre európai jogi szakjogász, ügyvéd és Szöőr Anna jogász-pszichológus. A kötet készítésében konzultánsként vett részt Kabodi Csaba, aki az ELTE jogi karán a büntetőeljárási tanszék vezetője.
Közös munkájukat még a kötet megjelenése előtt a szélesebb nyilvánosság elé tárták, de elküldték a közjogi méltóságoknak, a civil szervezeteknek, jogászoknak. A céljuk ezzel az együtt gondolkodás, az igazság kiderítése, a felelősség megállapítása. Nem utolsósorban pedig az áldozatok erkölcsi és anyagi kártalanítása. Az pedig minden törvénytisztelő magyar állampolgár elemi igénye és kötelessége, hogy azok a rendőri brutalitások, a tömeges és önkényes letartóztatások, amelyek politikai mozgatóira egyre inkább fény derül, többé ne történhessenek meg hazánkban – írják.
A kötet fejezeteiből tételesen kiderül, hogy demokratikus berendezkedésünknek mikor, milyen törvényeit szegték meg, vették semmibe a hatóságok. Hol és milyen módon sértették meg az alapvető emberi jogokat, az európai uniós elveket. Nem könnyű felsorolni azt a szerteágazó, mégis szigorúan összetartozó kutatómunkát, amelynek eredményei, megállapításai, tényei a különböző fejezetekben elénk tárulnak.
A nálunk háttérbe szorított, még mindig csak épülő civil társadalom számára is erőt és mintát adó együttműködésről is szól ez a munka. Arról a bátorságról, hogy miként kezdtek a feladathoz szinte eszköztelenül, csak a szellemi képességekre, erkölcsi erőre és a jóakaratú, a háttérben dolgozó segítőkre támaszkodva. Milyen módokon törekedtek a hiteles bizonyítékok megszerzésére, azok többoldalú elemzésére, rendszerezésére. Nem mellékes, hogy miként vonták be az érintetteket is a munkába, és hogyan juttatták el a közérdekű információkat a nyilvánossághoz.
Több mint ötven tanút hallgattak meg személyesen, százhetven szemtanú és áldozat esetleírását elemezték. Több száz olyan esetet tekintettek át, amelyeket a Társaság a Szabadságjogokért, a Magyar Helsinki Bizottság, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és a Demokrácia Központ bocsátott a rendelkezésükre. Átnézték azokat a dokumentumokat, amelyek a szemtanúk és áldozatok juttattak el hozzájuk a rendőrségi, ügyészségi és a büntetés-végrehajtási eljárásokról. Beszerezték a sérülések helyére és idejére vonatkozó orvosi dokumentumokat is. Elemezték a világhálón szereplő fotókat, az elektronikus médiumok tudósításait, az írott sajtó anyagait. Tanulmányozták az Országgyűlés illetékes bizottságainak a szeptember– októberi eseményekkel foglalkozó jegyzőkönyveit. Konkrét információkat, adatokat kértek a köztársasági elnök hivatalától, az Országgyűlés elnökétől, a miniszterelnök hivatalától, az Országos Igazságszolgáltatási Tanácstól és a Fővárosi Bíróságtól. S még korántsem említettünk minden adatgyűjtési és bizonyítási módszert, amellyel az eseményeket és a hatalom általi jogsértéseket összevetették és felmutatták.
A kötet zárófejezetében kitérnek a közkegyelem kérdésére (ezzel az ártatlan fiatalok szülei csak a legvégsőbb esetben békélnek meg – a szerk.) mint a kárelhárítás egyik eszközére. Mint írják, egyik érvük emellett az a súlyos próbatétel, ami a szeptemberi válságtól indul ki. S ami két dolgot veszélyeztet. A nemzet egységét és a rendfenntartó hatalom demokratikus működését. Mindkét szempontból megdöbbentők a kötet függelékében közölt dokumentumok. Itt ugyanis egymás mellé került mindaz, amiről a kormányzati és rendőrségi jelentések nem szóltak. Az emberi sorsok, megaláztatások, öncélú kegyetlenségek szeptember 19-én, 20-án és 21-én. És több mint hatvan ember rögzíti írásban az október 23-án velük történt gyalázatot. Zárókőként pedig gyönyörködhetünk Petrétei József exminiszter és Bene László exfőkapitány azon válaszaiban, amelyeket a bizottság kérdéseire írásban adtak.
Nem véletlenül utaltam rá, hogy kordokumentumról van szó. Akkor is így van ez, ha mindez egyszer majd rossz álomnak tűnik.
origo.hu
Így zajlott „Toka tábornok” zsírleszívása, amit kamu tb-számra csináltatott meg
