Harkályostól Kardhágóig

A tudós Ligeti Lajos összegyűjtötte, hányféle nyelvvel próbálták meg rokonítani anyanyelvünket az elmúlt két évszázad során. Zsidó, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagir, japán, ajno, dravida, maori, magar, csin, lepcsa, dafla, abor-miri, khasszi, mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kocs, garo, kacsari, manipur, telugu, migal, talpa, manyók, szerpa, szungvár, rodong, csuruszja, dumi, jamu. A felsorolást kurtára fogtam, a Ligetié hosszabb. Egyrészt mert sejtelmem sincs arról, kik lehetnek és merre élnek a jó nevű bodók, manyók vagy épp a csuruszják, másrészt mert feltételezem, az olvasó sem lesz okosabb, ha azt látja: bahingya, lehorong, humi.
Maga a rokonítási kísérletek sora már akkor elkezdődött, amikor még senki nem sejtette, hogy nyelvünk alapjai finnugorok. Akkor pedig igencsak felerősödött, már-már divattá vált, amikor ez bebizonyosodott. A derék lappok, komik és mordvinok nem voltak elég előkelőek.
A híres Otrokocsi Fóris Ferenc és a rajongó Horvát István magyar „emléknyomokat” vélt felfedezni, bárhova is nézett. A Boszporuszt „vasporosnak”, Herkulest „harkályosnak”, Madridot „magyar rétnek”, Stockholmot „Istók-halmának”, Karthágót „kardhágónak” vélték. Követőik is akadtak. Egy magát ősnyelvkutatónak mondó úr szerint némi elemzés fényt derít arra, hogy a görögök neve a kő és a rög szó összekapcsolásából ered, Portugália annyi tesz: a bort ők állják (nem egykönnyen rúgnak be), Dardzsiling annyi, mint tart+csilling (csengőt tartanak), Attila=had éle. A magyar népnév szerinte jelenthet „magárust”, „nagy áradatot” vagy a „mi águnkat”. Hogy épp melyiket, nem dönti el, csak felvillantja a lehetőségeket.
Pap Ferenc a magyar–japán nyelvrokonság mellett tört lándzsát. Meghökkentő szóegyeztetéseiből néhány: bélyeg=hokuro (anyajegy), fene: kami (isten), buzogány=turugi (kard), ködmön=kimonó, szőlő=sakura (cseresznye), diadal=atari. Hogy hitelesebb legyen az erőfeszítése, kitalálta a „hámszótag” elméletet, miszerint a szavak első és utolsó szótagja könnyen eltűnik, „lehámlik”. Ez mindkét nyelv esetében fennállhat szerinte, így például a diadal „di”-je lehámlik, és az „adal” már kicsit hasonlít az atarra. De hogy a szőlőből, hámszótag ide vagy oda, hogyan lesz sakura, nem tudni.
Podhorszky és Velics a kínai–magyar rokonságot erőlteti. Szóegyeztetéseik egyike-másika: út=tu, csuen=csónak, yit kó fu cze=fickó, pén-czao=bölcső, kin (arany)+cze (gyermek)=kincs. Még tulajdonnevek „megfejtésével” is megpróbálkoznak: Széchenyi=szi-csen-ti (ügyes), vu-tao=Buda (eltévedt), pi-leao=Béla (rosszalkodó), ti-szo=Tisza (alacsony). A nagy Széchenyi fia, Béla, a neves Kelet-kutató eszerint Ügyes Rosszalkodó.
Aczél József a görög–magyar szóegyeztetések bajnoka. Cipő=hüpo (alatt), suszter=kszusztér (csiszoló), gatya=kata (alá), veréb=bref-osz (kölyök), Tisza=thüszia (zúg), Esztergom=heszt-ergoma (zárt lak).
Fehér István a magyar–angol rokonságot forszírozza, mint Ligeti Lajos írja: „nyeglén rikácsoló handabanda kíséretében”. Szerinte „nem vagyunk kutyafejű tatárok, hanem Európa legrégibb germánjai, telivér »engwerek«, akik Észak-Amerikából jöttünk Grönlandon és Skandinávián át 2000 évvel ezelőtt mai hazánkba, s angol testvéreink körülbelül 1500 évvel ezelőtt költöztek ki Magyarország földjéről”. (Szegény mai amerikaiak jó része megspórolhatta volna ezt a körutazást!) Szóösszevetései: lord=lófő, the car=szekér, the kine=tehén, town=tanya, horser=huszár, third day=szerda, cup of glass=kupa+kulacs.
Nem volt minden politikai sandaság nélküli az az „eredetkutató”, aki az 1940-es évek elején azt bizonygatta: népünk 20–25 százaléka keleti porosz, 20 százaléka bajor, 15 százaléka württembergi német, négy százaléka pedig „északi fajú német”. Ő már nem is bíbelődik nyelvhasonlítgatással! Ligeti, aki tanulmányát 1943-ban adta közre, ekkor még nem sejthette, hogy néhány esztendő múlva menynyire erős hangsúlyt fog kapni a magyarság – amúgy nem légből kapott, de korábban háttérbe szorult – szláv kapcsolatainak kutatása…