Határérték

A magyar lakosság döntő többsége vidéken él, így az utak tönkremenetele, a termőföld kilúgozódása, az önkormányzatok anyagi csődje, a vasúti közlekedés összeomlása, az iskola-összevonások vagy az egészségügyi intézmények centralizációja érzékenyen érinti mindennapjait. A kerekasztalunkhoz meghívott szakértőket az okokról és a lehetséges kiutakról faggattuk.

Magyar Nemzet: Szemlélettől, politikai hovatartozástól függetlenül minden érintett egyetért abban, hogy vidékfejlesztésre szükség van. Ezek szerint létezik közös diagnózis, amelynek alapján a magyar vidék fejletlen,
s van valami eszményi elképzelés, amely a fejlesztéssel elérhető. Valójában mi a cél, és mit kell fejleszteni az elérése érdekében?
Szabó Gellért: Nem általános elmaradottságot kell sejteni a vidékfejlesztés szó mögött, s azt sem mondanám, hogy csak a nagyvárosokon kívül eső területeket kell érteni vidéken. A politika húz választóvonalat a vidék és a város közé. Napjainkban szinte minden a politikai hatalomért történik, ezért az a terület, ahol nagyobb a populáció, szavazóbázisként fontosabb a politika számára, és igyekszik akár fejlesztésekkel is kedveskedni neki. A pénztőke érvényesülési lehetősége falvakban, kisvárosokban más, mint a nagyobb településeken.
Magyar Nemzet: Ha viszont összeadjuk a lemaradott területeken élőket, jelentős szavazóbázist kapunk; így akár a lemaradóknak is kedveskedhetne fejlesztésekkel a politika. De maradjunk az eredeti kérdésnél: mit kell fejleszteni?
Veres Nándor: Kulcsfontosságúnak érzem, hogy a vidéken élők újra kezükbe tudják venni dolgaik irányítását. A vidék érdekérvényesítő képessége ugyanis valóban szerényebb, mint a nagyvárosoké. A szabad versenyes kapitalizmusban a vidéki közösségek nem versenyképesek. Európa fejlettebb részén nagyon jó vidékfejlesztési politikák léteznek a közös agrárpolitika jegyében, amely elismeri a vidéknek azokat az értékeit, szolgáltatásait, melyek az egész ország számára fontosak. Az az elsődleges kérdés, hogy sikerül-e nálunk olyan vidékgazdaságot teremteni, amelyben a tulajdonosok ismét a helyi vállalkozók és gazdálkodók lesznek.
Magda Sándor: Magyarországon sokan tartják magukat a vidékpolitika szakértőjének, de a kérdés sokkal összetettebb, mint hogy felületes nyilatkozatokkal el lehessen intézni. Előfordul, hogy egy-egy területet maga a fejlesztés tesz tönkre. Nem mezőgazdaság, nem környezetvédelem s nem is csak közlekedés kérdése mindez. Én a települések elérhetőségét, így az odavezető utakat tartom elsődlegesnek. Amelyik település nem érhető el, és lakói nem tudnak csatlakozni valamelyik forgalmas közútra rövid idejű utazással, az elveszett. Hat községből álló szövetkezet főagronómusa voltam, amelynek részei voltak a Jászsághoz és a hevesi homokháthoz tartozó tanyák is. A Jászsághoz tartozók megszűntek, a többiek azonban nem, mert közelebb fekszenek egy alacsony számozású úthoz, s van alapvető vízellátásuk, villanyuk. A másik kritérium, hogy egy órán belül odaérjen az ember a munkahelyére. Ahol van út, oda mennek a nagyobb vállalatok, és az alárendelt utakon akár munkásszállító járműveket is közlekedtetnek. A kistérségekre ezért kell hosszú távú fejlesztési terveket készíteni, amelyeket a politikának tiszteletben kell tartania. Vidék nélkül nincs Magyarország, a versenyképes agrárium továbbra is fontos; célnak azt tekinthetjük, hogy zöld Magyarország, liget-Magyarország jöjjön létre.
Raskó György: Én is úgy látom, a vidékfejlesztés mindenekelőtt az infrastruktúra fejlesztése. Ezt esélyteremtésnek is nevezhetjük. Ahol infrastruktúra van, ott nincs munkanélküliség, és van fejlődés, függetlenül attól, hogy jó mezőgazdasági területről van szó, vagy sem. Mezőföldön Magyarország legjobb minőségű földjei találhatók, s bár a terület a Balatontól húsz–harminc kilométerre, az autópálya közelében fekszik, hatalmas a munkanélküliség. Ipar nem telepedhet oda, mert nincs szennyvízkezelés, csatornarendszer, s anélkül ez ma már elképzelhetetlen. Enyingen – tíz kilométerre a Balatontól – nincs csatorna, ezért nem vonzza a munkahelyteremtő beruházásokat, pedig fejlett az úthálózat. De Dunakilitin, ahol felnőttem, a hetvenes években csatornáztak, s ma naponta négy–ötszáz fő érkezik oda Szlovákiából dolgozni, vannak gyárak, üzemek, és virágzik a falu: panzió, szálloda, golfpálya működik. Megalázónak tartom, hogy a falvak pályázatait folyton elutasítják pénzhiányra való hivatkozással. Törvénnyel kellene kötelezővé tenni, hogy a településeken meglegyen az alapvető infrastruktúra. S akkor még mindig az önkormányzatok kreativitásától függ, milyen munkahelyeket tudnak teremteni. Az uniós vidékfejlesztési pénzek nagy részét ilyen célokra kellene felhasználni.
Magda Sándor: Én képviselőként azért tettem a legtöbbet, hogy Gyöngyösön megtörténjen a szennyvíztisztítás. Azonban ennek volt a legkevesebb politikai haszna. Nem értékelik az emberek a csatornát, mert lent van a földben, nem látszik; pedig két és fél milliárdba került.
Veres Nándor: Az infrastruktúra nem minden. Nálunk egy közeli faluban 1993-ban százszázalékos gáz- és szennyvízhálózat, telefonvonal épült ki, az utakat pedig burkolták. De azóta sincs egy vállalkozás sem a négyszáz fős településen.
Kajner Péter: Az a folyamat, amelynek következtében a vidéket ma fejletlennek nevezik, körülbelül háromszáz éve kezdődött, amikor felbomlott a mezőgazdasági termelés hagyományos szerkezete, másfajta termelési rend alakult ki, vagyis a mezőgazdaság elindult az iparosodás útján. Ettől kezdve egyre inkább olyan kategóriákban értelmezték a termelést és a fejlettséget, amelyekben a falu kevésbé versenyképes, mint a város. A korábbi önellátó termelési rend fokozatosan megszűnt. A vidék, illetve a földhöz kapcsolódó mezőgazdasági termelés kiszolgáltatottá vált az ipari termelésnek, az eszköz- és alapanyaggyártás révén a városi tevékenységeknek. Ráadásul az értékesítés rendszere is megváltozott, a felvásárlási árakat sem a termelők szabják meg. A gazdasági hatalom koncentrálódott, a vidéki önellátás lehetősége megszűnt. A gazdasági önrendelkezés elvesztése után aztán már politikai szempontból is kiszolgáltatottá vált a vidék. Az elmúlt száz évben hatvanról hat százalékra csökkent a foglalkoztatottak aránya a mezőgazdaságban. A folyamat rendszerektől és koroktól függetlenül zajlik, de a sebességét egyes politikák igen erősen képesek befolyásolni.
Magyar Nemzet: S hogyan lehetne ellenhatást kifejteni?
Kajner Péter: Ehhez a vidék népességmegtartó képességét kellene biztosítani, az erőforrásokkal fenntartható módon gazdálkodni, úgy, hogy a helyi közösségeknek legyen beleszólási joguk. A vidéken élőknek újra lehetőséget kellene adni a gazdasági és politikai önrendelkezéshez. A cél az, hogy mindenki jól élhessen ott, ahol született, s a természeti kincseinkkel, a földdel, a vízzel bölcsen gazdálkodjunk, vagyis őrizzük meg és gyarapítsuk őket. Ehhez szükséges az infrastruktúra, de az nem jelent fejlődést az önmagában működő helyi gazdaság nélkül. A mezőcsáti kistérségben öt kistelepülésen portánként másfél millió forint közpénzt költöttek infrastruktúrára, pedig az ingatlanok körülbelül félmillió forintot érhetnek. A kistérségi csatornahálózatba vizet kell szivatytyúzni, hogy működjön, mivel nem termelődik elég szennyvíz.
Magyar Nemzet: Hazánkban a gazdálkodók tíz százalékának kezében van a földek kilencven százaléka. Nem azt jelenti ez, hogy csupán az ipari méretű, nagy táblás termelésnek van jövője a tájat megőrző, extenzív műveléssel szemben, amely pedig a kisebb közösségek, családi gazdaságok megélhetését segítené? A nagyipari termelési mód hogyan hoz létre liget-Magyarországot?
Magda Sándor: Populizmus arról beszélni, kinek mi van a birtokában. Amikor nálunk világviszonylatban is igen koncentrált volt a mezőgazdaság, akkor éltek legjobban a mezőgazdasági termeléssel rész- és főmunkaidőben foglalkozó gazdák. A hetvenes évek vidékfejlődése példaértékű volt, egyre több lakóház épült. Nem volt elvándorlás, csatornahálózat készült, még a temetőket, templomokat is felújították, pedig szocializmus volt. A vidék összeroppanása a kilencvenes évektől kezdődött. Nem az a lényeg, kinek kezében van a birtok, hanem hogy mihez mit kezd vele, hogyan hasznosítja az erőforrásokat.
Szabó Gellért: A hetvenes években csakugyan jobban élt a parasztság, de az a következtetés nem helytálló, hogy ennek a birtokkoncentráció lett volna az oka. Egészen más volt a helyzet akkoriban. Erős garanciák léteztek arra, hogy a mezőgazdasági nagyüzemekben előállított termékeknek lesz piacuk. Most kinek-kinek meg kell találnia a megfelelő értékesítési csatornákat. És hogy a közös gazdálkodás nem folytatódott, vagyis a szövetkezetek megszűntek, ennek az elsődleges oka az, hogy a szövetkezeti kereteken belül sem láttak a tagok garanciát arra, hogy élvezhetik munkájuk gyümölcsét.
Kajner Péter: Az említett fellendülés annak is volt köszönhető, hogy abban a korszakban működött a háztáji termelés – igaz, a nagyüzemek tevékenységéhez kapcsolódóan. A háztáji a földalap egytizedén a mezőgazdasági nettó termelési érték több mint felét állította elő. A nagyüzemek fő tevékenysége már akkor is veszteséges volt, csak a hatalmas állami támogatás, az ipari melléktevékenységek és a háztájik keltették azt a látszatot, hogy remekül működik a hazai mezőgazdaság. Ebből talán a legfontosabb tanulság, hogy rendkívül fontos a sokszínű gazdasági tevékenység vidéken.
Raskó György: A vidékfejlesztés nem mezőgazdasági fejlesztést jelent. A mezőgazdaság vidéken is háttérbe szorult; a bruttó nemzeti terméknek mindössze három százaléka származik mezőgazdaságból. Tíz év múlva az ágazatban dolgozók aránya nem lesz több három-négy százaléknál. Hollandiában és Dániában már kevesebb mint négy százalék a mezőgazdasági foglalkoztatottak száma. De a feldolgozóiparban és az agrárkereskedelemben arányaiban többen dolgoznak, mint nálunk. Ahogy a XIX. században elmúlt a bányászat fénykora, most a mezőgazdaságé múlik el. Az alapanyag-termelés pedig szükségszerűen koncentrálódik, mert ez történik a világ minden részén. A folyamat lassítására sokat költöttek több uniós országban, de mindenütt tudják, hogy nem lehet megállítani. Ugyanakkor a mezőgazdasági alapanyag-termelésre Magyarországon, ahol csodálatos természeti adottságok vannak, föl lehetne építeni vertikális integrációt az élelmiszer feldolgozásától a piacon való megjelenésig. Így sokkal több munkahelyet tudnánk teremteni a feldolgozóiparban és a hozzá kapcsolódó kereskedelemben is. Dánia jó példa erre: a területe töredéke Magyarországénak, de a termelési értéke tízszerese, az exportja pedig hétszerese. Nem gabonát és nyersanyagot adnak el, hanem amit csak lehet, azt feldolgozzák, és fantasztikus marketingfogásokkal teszik vonzóvá a világ számára a dán élelmiszereket; ezért Japántól az Egyesült Államokig mindenütt találnak vevőt. Ez az integráció hiányzik nálunk, s ezért nem tudjuk kihasználni a nagyszerű alapértéket, amelyet a magyar föld jelent.
Kajner Péter: A mezőgazdaság pénzben kifejezett gazdasági jelentősége valóban csökken, ugyanakkor nem kellene, hogy ebből a falvak kiürülése és a jövedelemtermelő lehetőségek megszűnése következzék. A vidékpolitika a mezőgazdasági tevékenység mellett a helyi feldolgozás, a helyi kereskedelem vagy a falusi turizmus megindításának ösztönzésével elősegítheti, hogy a vidék gazdaságilag erőre kapjon. Egyébként a mezőgazdasági tevékenység továbbra is létkérdés körülbelül hatszázötvenezer család számára. Lehet úgy is politizálni, mintha őrájuk nem lenne szükség, de az unió kínál olyan támogatási lehetőséget, amely a komplex, változatos vidékfejlesztés alapja lehet. Elképesztő erejű globális erők hatnak abba az irányba, hogy a mezőgazdasági termelés koncentrálódjon, a vidék kiürüljön, a gazdasági értékteremtés haszna a falun kívül eső központokba kerüljön. Ez történik, ha az integráció nem a helyi közösségek összefogásán alapszik. Egy közösségi célokat szolgáló vidékpolitika ezekkel az erőkkel szemben védelmet nyújtana a helyi közösségeknek, ugyanakkor segítene felkészülni a környezeti kihívásokra is, az időjárási szélsőségekre, amelyek miatt számos negatív hatás éri a gazdálkodókat s rajtuk keresztül a teljes társadalmat. Az idén két hideg hajnalon elpusztult a magyar gyümölcstermesztés árualapjának fele. A klímaváltozással egyre szaporodnak a rendkívüli időjárási jelenségek. Ha nem készülünk az időjárási szélsőségekre a természet törvényeit szem előtt tartó, ökológiai szempontól „önvédelemre képes” termesztési rendszerekkel és az ezekhez illeszkedő gazdasági rendszerrel, akkor a gazdálkodók, sőt az ország sorsa is megpecsételődhet.
Veres Nándor: Lehet, hogy a mezőgazdaság a GDP alacsony hányadát adja, de ha a műtrágyagyártást, a gépgyártást és még sok egyebet hozzáveszünk, ez egyes számítások szerint a huszonöt százalékot is eléri, és akkor a foglalkoztatás területén is jóval nagyobb számot kapunk. A hetvenes években a vidék prosperálása mögött valóban óriási állami támogatások álltak, nagyon helyesen, az ültetvénytelepítéstől a gépek fejlesztéséig. S a legokosabb téeszvezetők rájöttek, hogy kevés az alaptermelés, ezért melléküzemágak is kellenek, ahol a nyersanyagokat helyben feldolgozzák. Igaz, hogy ma egyre kevesebb munkaerő kell az alapanyag-termeléshez, ugyanakkor szükség lenne jóval magasabb minőségű, vegyszermentes, mérgeket nem tartalmazó termékek előállítására. Ehhez már több munkaerő kell, ráadásul nem lehet akkora hozamokat elérni, mint az intenzív termesztéssel. A nagyüzemi módon termelt élelmiszerek esetén a zöldség- és gyümölcsmintákban többnyire határérték fölötti mértékben találnak vegyszermaradványokat egy-egy ellenőrzés során. Az egészségügyi kiadások is mérséklődnének, ha változnának a kétféle termelési mód arányai. Magyarországon minden negyedik ember rákban hal meg. Hozzáteszem, a hazai élelmiszer még mindig jobb, mint a külföldi.
Raskó György: Magyarországon kísértem egy amerikai mezőgazdasági államtitkárt; Dévaványán meglátogattunk egy magángazdát, akinek háromszáz hízója volt. Az amerikai kérdezte, milyen hormont, vegyszereket, teljesítményfokozót használ, mire a gazda azt felelte, semmilyet. Hát akkor ez biosertés, mondta az amerikai szakember, s megkérdezte, jól ki tudja-e használni a piacon. A gazda csodálkozott, nem gondolta, hogy ő bioterméket állít elő. A nyugati élelmiszerekhez képest a mi termékeink biominőségűek, de ezt nem használjuk ki. Olyan szigorú növény- és állat-egészségügyi ellenőrzési rendszer alig van a világon, mint nálunk. Mindenütt odavannak a francia élelmiszerekért, a magyart nem ismerik, pedig a francia minőség-ellenőrzés csak töredéke a miénknek. Ez a mi hibánk, mert honnan tudja mindezt a külföldi vevő, ha nem propagáljuk.
Magyar Nemzet: Hogyan lehetne fönntartani a jó környezeti adottságokat?
Kajner Péter: Azonkívül, hogy a gazdálkodó a piacra termel, nagyon fontos, hogy megőrizze a természetes erőforrásokat. Ezeket az úgynevezett „ökoszociális szolgáltatásokat” a társadalomnak meg kell fizetnie állami támogatások formájában. Erre valók az agrár-környezetgazdálkodási és a hozzájuk kapcsolódó vidékfejlesztési támogatások. Ausztriában rájöttek arra, hogy a legnagyobb pénzeket így lehet az unióból lehívni, hiszen az EU vidékfejlesztési politikájának deklarált célja, hogy a sokszínűség felé mozduljon el a tagállamok gazdasága. Magyarországon a mezőgazdasági terület több mint felét veszélyezteti víz- vagy szélerózió. Évente mintegy másfél millió tonna termőtalaj pusztul el. A nagy táblás művelés tönkreteszi a biológiai változatosságot. Ha csak a turizmus példáját vesszük: ahhoz szép táj kell, és olyan helyi termelési és értékesítési rendszer, amely önmagában is működőképes. Az intenzív szántók vagy ipari parkok látványa nem feltétlenül vonzó. Azokat a társadalom számára fontos tevékenységeket, amelyek a piacon nem térülnek meg, a közösségnek más módon kell megfizetnie. Önmagában is érték, hogy egy adott tájon emberek élnek, s nem munkanélküliként terhelik egy közeli város költségvetését. Magyarország lakosságának harmada a szegénységi küszöb alatt él, jelentős részük vidéken. Egy komplex, konszenzussal kialakított vidékpolitikának választ kell tudnia adni arra, hogy milyen kitörési lehetőséget biztosít számukra, de ilyen politika nálunk pillanatnyilag nincs. A következő hét év fejlesztéseit meghatározó új Magyarország vidékfejlesztési stratégia, úgy tűnik, nem kívánja megakadályozni a vidék kiürülését, hiszen a támogatások nagy részét olyan nagyüzemi, technológiai fejlesztésekre adná, amelyek csökkentik a foglalkoztatottságot. Egy jó vidékpolitikában volna helyük a nagyüzemeknek is, ugyanakkor megerősítené a kisebb gazdasági egységeket. Ezzel szemben a már kiírt pályázatok a kisebb gazdálkodóknak nem adnak esélyt, az állatjóléti támogatásokra például ötszáz nagyállat-egység – például ötven szarvasmarha – alatt nem is lehet pályázni. Ezzel a gazdák nagy részét eleve elzárják a lehetőségtől, hogy a versenyben rajthoz álljanak. Sőt állami szinten garantálják, hogy tönkremenjenek. Így könnyű bizonyítani, hogy életképtelenek.
Magda Sándor: Ha az unió látja, hogy bizonyos tevékenységek hoszszú távon nem életképesek, vagyis nem tartják el azokat, akik végzik őket, akkor ezeket nem támogatja. Egyébként nem hatszázötvenezer családról van szó, csak kétszázezerről, legalábbis a főállásúakat tekintve. Különben pedig ne az legyen a fő kérdés, hogy mi jó a gazdáknak, hanem az, hogy mi jó az országnak. Ne ők döntsék el, hogy nekik mi jó…
Magyar Nemzet: Mondja meg nekik a politika?
Magda Sándor: Azt semmiképpen sem lehet, hogy mindenki csináljon, amit akar, és mindenki ugyanolyan támogatást akarjon kapni, az adottságoktól függetlenül. Nem kell támogatást adni, ha valaki fagyzugos helyre akar gyümölcsöst telepíteni. Lehet, hogy ez diktatórikusnak tűnik, pedig csak racionális.
Veres Nándor: Számomra az a követendő modell, amit Németországban és Ausztriában láttam. Mondok egy példát: létesítettek egy bioerőművet, de nem úgy, mint nálunk, hogy jön egy külső befektető, aki milliárdokért megcsinálja; nem, tizenkilenc helyi gazda összeadta az erőmű költségének harminc–negyven százalékát, s igényeltek hozzá állami támogatású hitelt. Biogázt és villanyáramot termelnek, amelyet eladnak az államnak. A hitelt húsz év alatt visszafizetik, és övék az erőmű. Nem kell mindent a külső befektetőtől várni. Ellenpéldaként említeném, hogy van a határunkban egy kétezer hektáros birtok, ahol olaszok a tulajdonosok. Vittek oda kétszázmilliós gépparkot, a gépek néhány hét alatt megművelték a területet, de a tulajdonost egyáltalán nem érdekli, milyen az élet a településeken, amelyekhez a föld tartozik.
Raskó György: Az osztrákokkal óvatosan példálóznék. Ausztriában a vidék egyértelműen a turizmusból él. Jó kapcsolatom van egy osztrák gazdával, aki az olasz határ közelében lakik, de abban a völgyben nincsenek sípályák, mert meredek a sziklafal. Ezért elnéptelenedett a környék a kilencezer hektáros mezőgazdasági területtel együtt, amely az ötvenes években még tizenkétezer családi gazdaságnak nyújtott megélhetést. Az ottani gazdaszövetkezet vezetője azt mondta, a család megélhetését jórészt az adja, hogy ő, kitűnő sziklamászó lévén, alpinistatúrákat vezet a sziklafalra. Ott sem tudták megoldani úgy a vidékfejlesztést, hogy az a mezőgazdaságra támaszkodjék. Ugyanakkor nálunk mind az intenzív, mind az extenzív mezőgazdaságra van lehetőség; azt kell tisztázni, hogy hol melyiket érdemes folytatni, és úgy kialakítani a támogatási rendszert.
Veres Nándor: Hadd mondjak egy másik példát, amelyik jobban hasonlít a mi viszonyainkhoz. Van egy testvérvárosunk Délnyugat-Bajorországban, ott nyolc-tíz település hozott létre egy kistérségi szintű gazdaságot. Az egyik helyen gyümölcsléüzem, a másikon biodízelüzem működik, a harmadikon exportra dolgozzák föl a terményt, a negyediken bioerőmű van, az ötödiken faaprítéküzem, a hatodikon egy kis malom és így tovább. Amíg a szomszéd faluban készült gyümölcslé ott van a boltban a polcon, a helyiek nem vesznek mást, pedig tizenöt százalékkal drágább, mint a multiké. Az egyik polgármestert láttam a harmadik falu biodízelüzemében tankolni, s kiderült, ő csak oda jár.
Magda Sándor: De a magyar vállalkozók nem akarnak összefogni, inkább tudomásul veszik, hogy jön a kívülálló, és mindent fölvásárol. A Mátrában csodálatos lehetőségek vannak, öt-hat napra tudunk a vendégeknek programot adni, de azt sem tudtam elérni, hogy a pincesoron az egyik pincét hétfőn nyissák ki, a másikat kedden, hogy ne egymás ellen dolgozzanak a tulajdonosok. Nem tudtam meggyőzni őket arról, hogy egy pincesor tulajdonosai közös mosdót építsenek. Annak idején a háztáji is úgy működött, hogy integráltuk; a főkertész döntötte el a piaci igények ismeretében, hogy milyen fajtákat termesszenek. És ő szabta meg a piaci irányt. A főállattenyésztő döntött arról, hogy Pista bácsi melyik öt sertést tartsa meg. A magas szintű szakmai tudást az integráció biztosította. Szerintem ki lehetne erőltetni a politikából, hogy ha összeáll egy közösség, és hosszú távra elkészíti a fejlesztési tervet, akkor kiemelt támogatás biztosításával is álljon mögé a kormány. Ennek nem lenne akadálya, ha az emberek össze tudnának fogni.
Szabó Gellért: Én úgy látom, folyamatban van az összefogás, és ahol létrejön – a termelési és értékesítési szövetkezetekre, a tészekre gondolok –, csakugyan segíteni kellene az embereket, mert nem igazán érzik, hogy hónuk alá nyúl a hazai agrárpolitika. Raskó úr nálam talán jobban tudja, miért kell például eltűrni, hogy az uniós termékek domináljanak a magyar piacon, amikor mi sokkal jobbat is elő tudunk állítani; az óriási EU-szubvencióval előállított áruval nyilván nem tudunk versenyezni. S én úgy érzem, nemhogy megmaradnia, hanem gyarapodnia kellene a vidéki népességnek.
Magyar Nemzet: Mihályi Péter közgazdász, az államreform-bizottság szakértője lapunknak azt nyilatkozta: a falu középkori csökevény, nem érdemes fenntartani. Mihályi úr visszautasította meghívásunkat a mostani beszélgetésre, ezért önöket kérdem: mi erről a véleményük?
Szabó Gellért: Az az elszántság s az a körülmények által megedzett emberség, amely a tanyákon és kistelepüléseken élőkben van, a városok vitalitását is segítheti. De nem úgy, hogy a falusiak beköltöznek a városba. Mind szociálpolitikai, mind bármely egyéb vonatkozásban képtelenség lenne kezelni azt a problématömeget, amelyet egy ilyen elvándorlás okozna. De mit csináljon a parasztember, ha a gyerekét kizárólag városi iskolába járathatja? Amíg megteheti, hogy lerúgja a gumicsizmát, átöltözik, és elmegy a faluban – esetleg a szomszéd faluban – levő iskolába szülői értekezletre, addig jó. De ha már több tíz kilométeres távolságra, városi környezetbe kell járnia, egyszerűen nem működik a dolog. S itt hadd mondjam el, örülök annak, hogy kiváló szakértők munkájaként tanulmányterv készült a Duna–Tisza közi homokhátság fenntartható fejlesztéséről, s ez százhetvenegy települést érint. E tanulmányban nem kizárólag a tőke megtérülésének szempontjai érvényesülnek: nem néhány projekt megvalósíthatóságában gondolkodva tárja fel az orvosolandó helyzetet, és ad receptet a gyógyuláshoz, hanem az egész tájat és benne az embert tekinti a beavatkozások alanyának. Kíváncsi vagyok, mi lesz a kezdeményezés sorsa, remélem, nem sikkad el, és számon kérhető lesz. Elképzelni sem tudjuk, mennyivel volna szegényebb a haza, ha a faluromboló szándék beteljesedne…
Magyar Nemzet: A pontosság kedvéért, nem azt mondta Mihályi Péter, hogy meg kell szüntetni a kis falvakat, hanem arra utalt, hogy nem éri meg költséges erőfeszítéseket tenni a fennmaradásukért.
Veres Nándor: Ha ez csak egy magánszemély véleménye, nem volna ilyen súlyos. Azonban tipikusnak mondható, s nyilván az a gondolat van mögötte, hogy az önkormányzatok pazarolják a pénzt. Ugyanakkor ezermilliárdokat lehetne megspórolni a hatalmas összegű egyéb állami beruházásoknál. Polgármesterként látom 1990 óta, ahogy szűkítik az önkormányzatok mozgásterét racionalizálás címszó alatt. Egyre kevésbé létezik igazi önkormányzatiság, erőszakkal szorítanak minket kistérségi társulásokba. Az intézményfenntartó iskolatársulásoknak van értelmük, de ahol megszűnik az iskola, ott egy idő után megpecsételődhet a település sorsa. A hetvenes években a téeszelnök általában helyben lakott, a főkönyvelő és az üzemmérnökök úgyszintén; a környéken vettek házat, ott vállalkoztak, ezért fontos volt nekik, hogy milyen az iskola, és milyenek az utak. Ha a helyi erők és kezdeményezések megszűnnek, ha azok a kulcsfontosságú emberek, akik régen meghatározták egy falu szellemiségét, az iskolaigazgató, az orvos, az állatorvos, a pap, vagyis az értelmiség elmegy, az katasztrofális hatásokkal jár.
Magda Sándor: Bizonyos méret fölött a település életképes. Azok a tanyák, amelyek esős időben megközelíthetők, és önmagukat életképessé tudják tenni, szintén megmaradnak. De nem hiszem, hogy az egymástól távol eső, nehezen elérhető tanyákat hosszú távon fent lehet tartani. Ha a kistelepülések tudnak közös célokban gondolkodni és összefogni, akkor van esélyük. A falvakban két korosztály védelmét kell megteremteni: a gyerekekét és az idősekét. A munkavállaló akkor tud nyugodtan dolgozni, ha biztonságban tudja a gyermekét vagy idős szüleit.
Raskó György: Amint már mondtam, a legkisebb faluban élő embereknek is joguk van az alapvető infrastruktúrához. Nem gazdaságossági kérdés, hanem a nemzet szempontjából szükséges biztosítani a helyben boldogulás esélyét. Az unió is ad ehhez pénzt, s az állami forrásokat is megfelelő irányba lehet terelni. Az iskolát illetően viszont szkeptikus vagyok, mert úgy veszem észre, ha a falusi értelmiség esetleg ott lakik is az apró településen, átviszi a gyermekét a nagyobb településre, mert ott jobb színvonalú oktatást remél.
Magda Sándor: Én a gyöngyösi kistérségben azt akarom elérni, hogy a város ne fogadjon be külső településekről gyerekeket, meg is kértem a polgármestert erre. A városnak is, a falunak is jobb lesz így.
Kajner Péter: Az apró falvak egyedi életformát képviselnek, ami önmagában is kulturális és ökológiai érték. A tájak karbantartása, a természeti erőforrások megőrzése végett is szükség van élő falvakra. S amíg Magyarországot köztársaságnak és nem részvénytársaságnak hívják, addig a közösségek számára biztosítani kell e települések megmaradásához szükséges alapvető közszolgáltatásokat, infrastrukturális elemeket, ugyanígy a megélhetést is.
Magda Sándor: Nem lehet kiadni utasításként, hogy mindenkinek meg kell élnie ott, ahol lakik. Kizárt dolog, ilyen a világon nincs.
Kajner Péter: Természetesen nem utasításokat kellene kiadni, hanem lehetővé tenni a helyben való boldogulást.
Magda Sándor: Csakhogy a Dárius kincse sem elég ahhoz, hogy minden településen garantálhassuk a megélhetést…
Kajner Péter: Lehet, hogy a falvak felszámolása nem kormányprogram, de valamilyen rejtélyes oknál fogva mégiscsak egymás után szűnik meg a postai szolgáltatás, az iskola, az óvoda, valamint az egészségügyi alapellátás az apró falvakban. Megszüntetik a vasúti szárnyvonalakat, hamarosan piacra kerülnek a Volán vállalatok, várhatjuk, hogy a veszteséges vidéki buszvonalakat is felszámolják. Azokban a térségekben, ahol az utak egyre rosszabbak, s a személygépkocsi-állomány is alacsony, nem oldható meg a körzetesítés: az emberek nem tudnak átmenni a szomszéd faluba vagy városba, ha nincs jó tömegközlekedés. El kell dönteni, értéknek tartjuk-e a falvakat, s ha igen, akkor közösségi forrásokat kell biztosítani számukra. Az új Magyarország vidékfejlesztési programban erre elvileg lennének lehetőségek. Ezenkívül lehetne támogatni a természetkímélő gazdálkodást, a helyi feldolgozást, helyi kereskedelmet, önszerveződést. Például a Leader programmal, amelynek segítségével a helyi közösségek által indított programok támogatása valósulhatna meg. Kár, hogy éppen csak pénzt nem nagyon szánnak ezekre az intézkedésekre. A vidékfejlesztési támogatások elosztása során az elmúlt években az egyébként is tőkeerős rétegekhez jutott a pénz, míg a vidék valódi fejlődését szolgáló célprogramokra, a kis- és közepes gazdálkodók megerősítésére alig valami. Nem Dárius kincsére van szükség, hanem meglévő források társadalmi szempontból igazságosabb elosztására.