Én nem tudom, tudtam-e kétezer-hat nyárutón, mennyire igazam van, amikor leírtam ama prófétikus sorokat, hogy derék rendőreink vidámabban lóbálják gumibotjukat, ha baloldali kormány van hatalmon. Arra persze aligha gondoltam, hogy nemcsak gumibotjukat lóbálják, de hát ilyen nehezen körülírható esetet még a legderekabb diktatúrák törvényeinek őrei is ritkán produkálnak, ott beérik egy másik főbűnnel, a gyilkolással. Nálunk ez már megvolt annak idején. Most vajon mi következik?
De térjünk vissza az alapfeltevéshez, a gumibot vidámabb lóbálásához. Van-e ebben az állításban valami igazság? Hiszen derék rendőreink jó része fiatalabb annál, hogy bizonyos pártállami beidegződések gyökeret verhettek volna benne. Valószínűsíthető az is, hogy többségükben nincs nagyobb hajlam agresszióra, mint mondjuk, úgy általában a pékinasokban. Másrészt, ha a legszabadabb világ, Amerika és a legliberálisabb közeg, Hollywood akciófilmjeit nézzük, szembetűnik, hogy a zsaruhősök legkülönbjeire alapvetően jellemző a brutalitás. Természetesen ez a brutalitás, amely mindig jó ügy érdekében történik, s mintegy méltó válasz az emberi életet és emberi méltóságot semmibe vevő bűnözők cselekedeteire, az igazságérzetünkre apellál. Másrészről pedig, amennyire ismereteim terjednek, a rendőrség és az FBI belbiztonsági szolgálata kíméletlenül fellép minden túlkapás ellen, s még ennél is kíméletlenebb a sajtó, ha tényfeltáró tevékenysége során ilyesmire bukkan. Nincs okunk azt hinni, hogy a magyar rendőr, akár szellemiségében, akár erkölcseiben, személyes létezésében, belső tartalmában alábbvaló volna az úgynevezett (régóta) szabad világ rendőreinél. Valószínűleg javadalmazása alacsonyabb, életminősége kevésbé jó, mint nyugati társaié, de általában aligha hihetjük, hogy ez emberi tartását rontaná.
Rendőrvezetőink, sőt kormányunk illusztris tagjai, bizony-bizony, a szocializmusban szocializálódtak, személyesen ismerik és valószínűleg szeretik egymást. Bizalmuk e régi körben töretlen. Valószínűleg ez az egyetlen töretlen bizalom Magyarországon. Ez a bizalom, ahogy láttuk, baj esetén összezárja a sorokat. S ha úgy alakul, nem engedi kiszivárogni a bűzt, elrejt és eltakar. A kebelbelieknek védelmet biztosít. S a védettség érzése a testületek aljáig leszivárog. A szocialista szó azt is jelenti itt Magyarországon, hogy a párt, az állam, annak vezetői és az erőszakszervezetek úgy kapcsolódnak egymásba, mint a láncszemek. Minden kis szem a láncban. Tehát, ha a kormányfő lóbál, s eközben megdicsőül, a rend őre miért ne lóbálna. A sajtó pedig – tisztelet a kivételnek – ettől a kormánytól és tartozékaitól nem kér számon semmit. Itt van a baj gyökere.
A bizalom eltűnt. A politika más szerepet osztott a rendőrségre, mint ami a demokráciákban szokásos.
Mindez a tévészékház ostrománál kezdődött, amikor az emberek többsége – köztük én is – a megalázott, megtépett, megsebzett rendőrökkel érzett együtt, nem a hőzöngő, bevadult utcai erőszaktevőkkel. Erre az együttérzésre és rokonszenvre nagy szüksége volt akkor derék, rafinált miniszterelnökünknek. Bennem makacsul fészkel az a gyanú, hogy a rendőri vezetők azért hagyták ott prédául a gyenge, kiképzetlen rendőri erőket, köztük lányokat, hogy ezzel az egész rendfenntartó szolgálatvédő állományban felkeltsék a reváns és visszavágás – egyébként emberileg érthető – vágyát. Így lett a szolidaritás az erőszak motorja. S így maradt büntetlenül maga a tett. És talán ez ébresztette fel a minden korban, s minden helyen meglévő, hitványságra kapható személyekben az érzést, hogy mindent szabad. Hogy mikor lesz ismét szeretni és tisztelni való rendőrségünk és államunk, én nem tudom…

Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban