Milyen anyagból gyúrták őket?

Hódmezővásárhely képviselő-testületének egyik szocialista párti tagjáról kitudódott, hogy az apja annak idején a Nyilaskeresztes Párt egyik helyi vezetője volt. Az információt a város polgármestere a múlt csütörtöki közgyűlésen ismertette, amire a képviselő – az erről szóló dokumentum valódiságát elismerve – azt is tudatta az egybegyűltekkel, hogy a bátyja az egykori szélsőjobboldali mozgalom ifjúsági tagozatában tevékenykedett. Az MSZP-s politikus büszke édesapja elvhűségére, mert a háború után nem állt át a másik politikai oldalra. Az önkormányzati képviselő tavaly még a Munkáspárt városi vezetőjeként politizált, magát kommunistának vallja, és ebbéli minőségében kritizálja a hódmezővásárhelyi diktatúraellenes Emlékpont Múzeumot, valamint a holokausztkiállítást. Egyszóval ő is elvhű ember: aligha fog átállni a másik oldalra.
Lázár János polgármesternek abban igaza van, hogy ha egy jobboldali közéleti szereplőről derült volna ki ugyanez, az esetet mindjárt más hangnemben zengené a honi baloldali–liberális kórus. Ami azonban a családi históriát illeti, egyáltalán nem számít különlegesnek, főleg nem Magyarországnak azon a vidékén. Legfeljebb az öreg nyilas elvhűsége számít ritka kivételnek.
A románok 1944. augusztus 23-i átállása után egy hónappal a 2. Ukrán Front gépesített alakulatai átlépték a román–magyar államhatárt, elérték Battonya, Csanádpalota térségét, pár nap alatt Szegednél, Szentesnél és Szolnoknál a Tiszáig jutottak. A hatvanhárom hadosztállyal támadó oroszok (és románok) gyors nyomulása elől a magyar–német erőknek még szervezett visszavonulásra sem maradt idejük, tömegével kerültek fogságba. A civil lakosság evakuálása sem történt meg, Szeged népe október 10-én riadtan nézte, amint Malinovszkij csapatai bevonulnak a városba. Október 15-re furcsa helyzet állt elő Magyarországon: az Alföld nagy részét megszálló szovjetek Debrecennél páncélosütközetet vívtak a védekező németekkel és magyarokkal, a fővárosban Szálasi Ferenc és nyilaskeresztesei átvették a hatalmat, míg a Dunántúlon a körülményekhez képest normális élet folyt (egészen 1945 kora tavaszáig). A továbbhaladó orosz frontvonal mögött a közélet kaotikus képet mutatott, 25 éves jobboldali–polgári korszak hevert a földön .
A szovjet katonák nyomában megjelentek a moszkvai emigrációból hazatérő kommunista vezetők: Gerő Ernő, Farkas Mihály, Lukács György, Szántó Zoltán, Rudas László, Vas Zoltán és mások. Azonnali, legfontosabb teendőjük a hazai párt megszervezése, tömegpárttá fejlesztése volt. Szegeden Révai József vette fel a kapcsolatot a helyi politika szereplőivel, Dél-Alföldön a pártépítő munkába beszálltak az illegalitásból előbújó hazai „népi” káderek: Apró Antal, Kovács István, Komócsin Mihály és Zoltán. Március 19-e, az ország német megszállása óta a hazai szocdem és baloldali polgári pártok nem működtek, a jobboldal a kormányzással és a háborúval volt elfoglalva. Kommunista annyi volt az országban, hogy a járásukról megismerték egymást. Illegális tevékenységük egy-két kisebb robbantásban, röpcédulázásban merült ki, ezt habosították föl „történelmi jelentőségű ellenállási mozgalommá”. Tömegbázisuk a ’40-es években nem volt, a válságából kilábalt országban, háborús konjunktúrában, a Kun Béla-féle terrorkommün rossz emlékével és a szovjet valósággal nem sok párttagot lehetett fogni. Ezzel szemben a szegényparaszti, munkás és kispolgári bázisú szélsőjobboldali – nyilaskeresztes, hungarista stb. – mozgalmak valóban tömegerőkké formálódtak a ’30-as évek végére. A hazai fajvédő ideológiák hatására, a német nemzeti szocializmus hátszelével – vagy éppen ellenében! – főleg választások idején sikerült mozgósítani elégedetlen jobboldaliakat. Az 1939. május 28–29-én megtartott parlamenti választásokon a kormánypártok 54 százalék szavazatot kaptak, míg az ekkor Hubay Kálmán vezetése alatt állt Nyilaskeresztes Pártra 15 százalék voksolt. Egyéni jelöltjeikre 250 ezren, területi listáikra 340 ezren szavaztak, összesen 28 mandátumhoz jutottak. A választáson indult hat másik náci kispárt együtt 240 ezer voksot gyűjtött, ez még 17 képviselői helyet jelentett a 256 tagú törvényhozásban. A szélsőjobboldali pártok jelenléte és népszerűsége az elmaradottabb ipari területeken, egyes bányavidékeken és kivált az Alföldön volt erős. A nyilasok már az 1930-as évek elején többhetes sztrájkokat tudtak szervezni a nógrádi szénmedencében és a mecseki bányavidéken, a nagybirtokok árnyékában sínylődő alföldi szegényparasztok körében pedig gomba módra szaporodtak a különböző nyilaskeresztes és fajvédő mozgalmak. A középjobb szellemiségű Horthy-rendszer a ’30-as évek végén már olyan veszélyesnek ítélte önmagára, illetve az államra nézve a szélső-nemzetiszocialista szervezkedést, hogy a pártokat betiltották, vezetőiket perbe fogták. Szálasi Ferencet több ízben bíróság elé állították, 1938-ban háromévi fegyházra ítélték. A hazai nácikat alkotmányosan egyformán kezelték a gyér számú, szinte névről ismert kommunistákkal.
Mi sem volt természetesebb az 1944-45-ös rendszerváltáskor teljhatalomra törő kommunisták számára, mint hogy ugyanebből az osztályalapon szervezhető proletár–kispolgári tömegből építsenek maguknak széles politikai bázist. Az „átjárás” a szélsőjobb és -baloldali körök között addig sem volt ismeretlen, az 1935–36-os kommunista perek hátterében is voltak ilyen személyi kapcsolatok. Amikor 1944. november végén Rajk Lászlót – aki akkor az illegális Kommunista Párt központi bizottságának titkára volt – lefogták, Péter Gábor, az ÁVH későbbi főnöke kezdeményezésére Rajk nyilas államtitkár bátyja révén különítették el élettársával együtt a többi, később Sopronkőhidán kivégzett elvtársától. A már említett Révai, Gerő és Farkas Szegeden alakította meg a Kommunista Párt ideiglenes vezetőségét, amelynek legfőbb feladata a tömegpárt gyors felépítése volt. A Horthy-korszak ideológiai fundamentumának számító, polgári–klerikális Szegeddel szemben a szegényebb környéken, így a régi rivális városban, Hódmezővásárhelyen intenzív pártszervezés folyt. A földosztással megszédített, iskolázatlan, a munkájával elfoglalt kisparaszti rétegből nem lehetett operatív mozgalmat szervezni, az öntudatosabb, egzisztenciálisan védettebb magyarok pedig nem voltak kaphatók, hogy egy követ fújjanak a „Moszkvából szalajtottakkal”. Maradtak hát a fenyegetett helyzetben lévő, zsarolható nyilasok. A kommunista vezetők ügyes taktikával megkülönböztették – később deklaráltan is – a szélsőjobboldali mozgalmak táborához tartozókat aszerint, hogy 1944. március 19-e előtt vagy után léptek be vagy ki, és tevékenykedtek pártjaikban, a felelősségre vonás alóli mentesség fejében felajánlották a szintén kollektív, „proletár” szellemiségű párthoz való csatlakozás lehetőségét. A „felszabadított” területeken informálisan terjedt ajánlat az úgynevezett kisnyilasok, megtévedtek számára valóban oltalmat jelentett a megtorlás elől, sokak számára még az addigi hatalmaskodás, előnyszerzés folytatódását is biztosította. A Magyar Kommunista Párt, amelynek tényleges tagsága 1944 őszén pár száz fő volt, 1945 februárjában már 30 ezer tagot számlált – miközben a Dunántúlon még dühöngött a totális népirtó háború! Májusra a taglétszám elérte a 150 ezret, októberre túllépte a félmillió főt. A tömegpárt alapjaiba szép számmal „építtették be” az egykori nyilas- és szélsőjobboldali eszmék követőit. Ez volt az egyik különös anyag, amiből a kommunisták – korabeli szóhasználatukkal – „gyúrva voltak”. Ebből a szempontból valóban kivételnek számít a hódmezővásárhelyi képviselő apja.
Ugyanakkor kevés olyan jelzés „ment át” a történtekről, amilyen Bacsó Péter A tanú című filmjében látható, a megbízható tűzoltóparancsnokká átvedlett volt nyilas karakterében. A történelmi kommunisták mai örököseinek talán nem illene oly bőszen nyilasozni, meg Árpád-sávosozni, amint teszik.