Százmillió

Végre lesz egy hely a szabadságszeretetére oly büszke államban is, ahol le lehet tenni egy szál virágot százmillió halott emlékére. A washingtoni Capitolium-dombon most már ott áll a kommunizmus áldozatainak szentelt emlékmű. Akik virággal vagy mécsessel a kezükben fejet hajtanak előtte, azok közül nagyon sokan valószínűleg nem a százmillió áldozatra, hanem csak arra az egyre gondolnak, aki emlékeikben vagy a családi legendáriumokban él. Egy családtag, egy közeli rokon, egy barát, férj vagy feleség.
Most már Washingtonban is van egy emlékhely, ahol fejet lehet hajtani a kommunista diktatúra áldozatainak emléke előtt. Szívükben rettentő emlékeikkel elzarándokolnak majd idős menekültek, akik már nem képesek visszatelepedni hazájukba. És elviszik a szívüket ifjak és leányok, talán éppen a kommunista diktatúra elől elmenekült nagyszülők leszármazottai, akik csak hallottak vagy csak tanultak arról, hogy mi is történt azokban az országokban, ahol földi paradicsomot ígértek, és földi poklot teremtettek az embereknek.
Akik csak mentek végeláthatatlan sorokban, meneteltek csodára várva, csodában bízva, áthajózták az óceánt, vitték az egyetlen, megalázott életüket, vitték vagy odahagyták családjukat, szöktek titkosrendőrök kopogtatása és házkutatások elől, mentek, amíg mehettek.
Idehaza senki nem kérdezné meg Nicolas Sarkozy apját, hogy miért hagyta el Magyarországot. Idehaza tudjuk mindnyájan, hogy aki elment, okkal ment, aki meg maradt, az is okkal maradt. Mégsem ürülhetett ki holmi megszállók miatt a nekünk egyetlen ország.
Most már tehát „a szabadság hazájában” is lesz egy hely, ahol lehet emlékezni a kommunizmus áldozataira. Micsoda kavalkád lenne ott a Capitolium-dombon, ha a holtak lelkei találkozót tartanának. Perek kivégzettjei Prágában, Budapesten vagy Moszkvában, Katynban tarkón lőtt lengyel tisztek, hosszú menetelésbe belefáradt kínaiak. Költők Kolimáról vagy a recski munkatáborból. Micsoda színes társaság gyülekezne ott a Capitolium-domb fölött!
Ne most. Ne most mondjuk el azt, hogy miért kellett eddig várni. Ne most kérdezzük meg, hogy a hétmillió éhen halt ukránról miért esik oly kevés szó. Ne most. Ne most kérdezzük meg, hogy egyik szenvedés miért számít kevésbé, mint a másik szenvedés. Ne most. Ne most essék szó arról, hogy egymillió kisgyerek vagy egymillió plusz egy kisgyerek halála a megrendítőbb-e. Ne most. Claudius imádkozik.
Tavaly júliusig nyolcszázhuszonötezer dollárt gyűjtött össze az emlékmű felállítására a Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány. Magánszemélyek, etnikai közösségek, alapítványok, vállalatok, külföldi kormányok és politikai pártok fogtak össze, s adakoztak a közös cél érdekében. Két hónappal később, 2006 szeptemberében megkezdték az emlékmű fölépítését. A felavatás időpontját azért tűzték ki 2007 júniusára, mert ezzel tisztelegnek Ronald Reagan előtt, aki húsz éve a Brandenburgi kapunál a berlini fal lebontásának szükségességéről beszélt.
A kommunista nemzetköziséget elsöpörte az idő. A kommunistaellenes nemzetköziség jegyében mostantól ott áll a Capitolium-dombon, ott áll az időben a kommunizmus áldozatainak emlékműve. A kommunista nemzetköziségből csak halottak, áldozatok maradtak szerte a világból. De vannak emlékezők. New Yorkból, Washingtonból, Prágából, Budapestről, Varsóból, Szentpétervárról. Mindannyian a hazájukból.
Amerika már fejet hajtott az áldozatok emléke előtt.