Számos kutató a XIX. század közepe óta nehezen tudta és ma sem tudja teljes szívvel elfogadni azt, hogy a magyarokat nem az ázsiai hunoktól származtatják, hanem az északra lakó finnek az igazi rokonaik. Az „ugor–török háború” a finnugor rokonság győzelmével ért véget, s csupán néhány száz jövevényszóval vigasztalódhattak a törökpártiak. A döntés deheroizálta a nemzeti érzésű magyar társadalmat. Néhány turkológus kifogásolta, hogy a finnugor nyelvészeknek nem kell mindent bizonyítaniuk, viszont a török nyelvekkel foglalkozó kutatók bizonyított eredményeit sem használják fel.
Jó magyar-e a finnugor magyar címmel jelent meg néhány éve egy cikk a Magyar Nemzetben, amely kérdésre azt kell válaszolnunk, hogy nagyon jó volna, ha ez igaz volna, de a régészek és az antropológusok a cikkel ellentétben még minimális egyezést sem találtak a magyar és a finnugor etnikum között. Már László Gyula is említette, hogy beszéd- és éneknyelvünk gyökerei jelentősen eltérnek egymástól. Hiszen senki sem vitatja már, hogy nyelvünk alapszókincsének jelentős része és a magyar nyelvtani elemek döntő többsége, tehát nyelvünk „csontváza” finnugor eredetű, de az a körülmény, hogy a honfoglaló magyarság etnikuma jórészt török volt, hogy pentaton népzenénk szintén az ázsiai népek zenéjével rokon, azt feltételezi, hogy nyelvünkben is lényegesen több a török elem az eddig elismertnél. Ez a török elem nyelvünk „izomzatát” képezi, mely a nyelv „csontrendszerébe” is behatol. Egy újabb – Zaicz Gábor főszerkesztő által kiadott – etimológiai szótár (Tinta Könyvkiadó, 2006) néhány izgalmas megfejtést is elénk tár.
Úgy tűnik azonban, hogy az etimológiai szótárakat összeállító nyelvészek a turkológusok eredményeinek jelentős részét – tehát azokat a magyar szavakat, amelyekről turkológus tudósaink egyértelműen bebizonyították a török eredetet – munkájukba még nem építették be. Újabban egyre többen vallják a magyar–sumer vagy párthus rokonságot. Én a magam részéről szerencsésebbnek látnám, ha először az 1100 évet megelőző 500 évvel foglalkoznánk. Múltunknak ezt a részét kellene előbb tisztázni, s miután ez megtörtént, utána foglalkozhatnának tudósaink a merészebb elképzelésekkel. Úgy gondolom, hogy a nyelvészek ebben jó és megbízható partnerek lehetnének; érdemes volna változtatni az eddigi gyakorlaton, tehát igazi kapcsolatot kialakítani az etimológiai kérdésekkel foglalkozó török nyelvi kutatókkal. Így a nyelvtudomány valóban megőrizhetné tekintélyét és tudományos jellegét.
Félreértés ne essék. Mindannyiunk számára fontos a távoli finn–magyar nyelvi rokonság és a közeli barátság. Sok esetben egy jó barát jobb társ lehet, mint egy kevésbé jó testvér.
Tudom, a nyelvészek nem szeretik, ha kívülálló beleszól munkájukba. De úgy érzem, hogy népünk eredete nemcsak egy képzett szűk rétegre tartozik, hanem a magyarság egészére is. Nem lehet például megérteni, hogy „sok” szavunkat az említett etimológiai szótár miért vallja ősi finnugor szónak, a vogul sav=sok és a zürjén csek=sűrű jelentésre hivatkozva. Nehezen hihető, hogy ne ismernék a meg sem említett török megfelelőket: csok=sok az oszmán-török, a gagauz és a karaimi tatár nyelvekben, csoh=sok az azerbajdzsáni nyelvben. Turkológusaink e szavunkat egyértelműen török eredetűnek vallják. Hasonlóan a -van/-ven tízes képzőnkkel kapcsolatban – véleményem szerint – a szótárnak nincs igaza: valószínűleg finnugor eredetű, állítja a szótár, s ezt a „harminc” számnevünknél meglévő finnugor eredetű -min képzővel azonosítja. De sokkal inkább feltételezhető, hogy a csuvas vun=10-ből vezethető le, amely a köztörök on szóból származik.
Nehéz a korábban becsontosodott véleményeken áttörni, de ki kell mondanom, hogy nem értek egyet néhány gyermeknyelviként nyilvántartott, úgynevezett ősi uráli szótőre visszavezetett szavunknak ebbe a kategóriába szorításával. Nevezetesen: anya, atya és emik=szopik szavainkról van szó. Meggyőződésem, hogy a két előbbi az összes török nyelvben meglévő ana és ata szóval azonos eredetű. Utóbbi igénk pedig szinte az összes török nyelvvel tökéletes egyezést mutat.
Palló Margit, a kiváló turkológus 1982-ben közkinccsé tette török eredetű igéinket, s ennek egy része már bekerült az új szótárba. Például tojik (tyúk tojást) igénknél, amelyet Tótfalusi István Magyar szótörténeti szótára még bizonytalan eredetűnek, talán ősi uráli örökségnek írt, az új szótár már elsősorban a török eredetet hangsúlyozza. Hiányolom azonban, hogy az irodalmi hivatkozásokban Palló Margit neve nem szerepel. Palló további, szerintem nagyon fontos észrevétele az volt, hogy jó néhány ikerszavunk mind a bolgár-török, mind pedig az ugyanazt jelentő finnugor szót tartalmazza. Például: „ír-mag”, ahol az ír a török eredetű, mag jelentésű szóból származik. Hasonló a „tén-fereg” vagy a „térül-fordul” ikerpár. Sajnos ez elkerülte az összehasonlító nyelvészek figyelmét.
Mándoky Kangur István 1994-es váratlan és korai halálával a turkológiai kutatásokat pótolhatatlan veszteség érte. Még 1976-ban úgy nyilatkozott, hogy a magyar szókészlet török elemein dolgozik, s ez többszöröse lesz a magyar szókészlet finnugor elemeinek. Jó lenne, ha az általa összegyűjtött anyagot volt kollégái segítségével mielőbb feldolgoznák és közkinccsé tennék.
Ha a nyelvészek kölcsönösen megbecsülik egymás munkáit, és megfelelő szakmai alázattal tevékenykednek, a manipulált békét valódi ugor–török béke követi majd, s a tudomány visszakapja méltó elismerését. Emellett érezni fogjuk mindnyájan, hogy egyre több bizonyíték támasztja alá krónikáinkat.
origo.hu
Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban
