Ürgelyuk és Kutyafarka

Ritka szép regényes históriát kerekített Eötvös Károly a híres bakonyi betyár, Sobri Jóska és a szegény cselédlány, Répa Rozi pórias szerelmi történetéből. A remek tollú író – mint gyakorló jogász és politikus is – erősen hajlott a látottak-hallottak pedáns, apró részletekig hatoló feldolgozására. Nem csoda, hogy összegyűjtött munkái (hiányosan is) 24 kötetet töltenek meg. Egyik legismertebb és legszórakoztatóbb műve az Utazás a Balaton körül című élménygyűjtemény, amelyet 1900-ban rendezett sajtó alá. Épp eleget ült rajta, hiszen az elbeszélések negyvenöt esztendővel korábbi társas barangolásairól, tapasztalatairól, megfigyeléseiről szólnak, mindenről, ami akkoriban érdekes volt Magyarországon. Az 1982-ben Balatoni utazás címen két kötetben újra kiadott néprajzi, honismereti, hely- és irodalomtörténeti munka finoman megrajzolt, mozgalmas életképek sorozata.
Eötvös Károly különös kedvvel tudósított a magyar romantika aranykorának társasági híreiről. Vissza-visszatért Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza megismerkedésének, bonyodalmas kapcsolatának országos hírű históriájára. Szívesen mesélt a közéleti hírességek liezonjairól, olykor majdnem a pletykálkodás szintjén anekdotázva, máskor a korát megelőző lélektani megfigyeléseket téve. Könyvének talán a legszebb fejezete az, amelyben elbeszéli találkozását egy szegény zsellérlegénnyel. Ebből kerekedett az alábbi történet is.
A Tapolcai-medencében – „a világ legszebb vidékén” – barangolt éppen a fiatal Eötvös útitársával, Dús Jánossal. Szigligetnek tartottak, ám a györöki magaslaton megállva úgy elgyönyörködtek a Balaton ezüstös arcában, hogy rájuk alkonyodott. Fáradtak és éhesek voltak, betértek hát az Ederics közelében lévő Kutyafarka csárdába. Ennivalót nem kaptak. Péntek este volt, a korcsmáros, Kohn istenes ember volt, nem fogyasztott ételt-italt. A vándorok gyomra a péntek dacára is lázongott, szerencséjükre a szolga előhozott nekik egy fél jóízű, keményre sütött barna rozskenyeret, s adott hozzá sót, paprikát meg egy icce bort. Répa Ferkónak hívták a szolgalegényt, Alsó-Sáskáról való volt, a Halápi-hegy mellől. Szállást sem kapván a nyomorúságos helyen, a vándorok az udvar gyepén lópokrócra hevertek le egymás mellett. Eötvöst sem a szúnyogok hada, sem a kíváncsiság nem hagyta aludni. Tudta, hogy Sobri Jóskának, az ország legdelibb betyárjának szeretőjét Répa Rozinak hívták. Kérdezte hát a zsellért, tud-e róla mondani valamit. Ferkó, látván az uraság jó szándékú érdeklődését, elárulta, hogy Rozi az édeshúga volt, egy esztendővel fiatalabb nála. Majd hosszú mesélésbe kezdett a csillagos ég alatt.
Elbeszélte, hogy húga, a derék és szemrevaló Rozi sok évvel azelőtt elszegődött a Diskay uraság malmába a molnárnak szolgálni. Nem volt rossz helye, azonban az uraság egy rokona szemet vetett a szép lányra, megkörnyékezte, zaklatta, majd amikor egyszer megszorongatta, Rozi úgy nekitaszította az urat a fogaskeréknek, hogy csak a jó Isten óvta meg a kegyetlen haláltól. Az „udvarló” bosszút esküdött, a lány pedig jobbnak látta tüstént elmenekülni a helyről. Még akkor este átfutott az Ürgelyuk csárdába, amely alig egy pár puskalövésre volt a malomtól. Zsidó bérlője volt annak is, kíváncsi ember, ismerte a Rozit, kifaggatta a szomszédban történtekről. Ott marasztalta.
Nem sokra rá megérkezett Sobri tizenkettedmagával, aznap pandúrokkal csatároztak Sümeg környékén. A zsidó jelezte neki, hogy egy lány van a házban, a felesége szobájában. A betyár látni akarta. A legnagyobb veszélyt a fehérnép jelentette a betyárokra nézve, legtöbbször ők hozták rájuk az üldözőket. Sobri Jóska óvatos volt, de hiába gyanakodott: a lány „olyan igaz járatban volt, mint a pap, ha gyóntatni megy. Észrevette ezt csakhamar Sobri is, és tovább nem kérdezősködött tőle. Csak nézte jó szemmel.” Látván, hogy Rozi fél a malombeli uraság bosszújától, meg tőle is, e szavakkal vigasztalta: „Ne reszkess, édes húgom. Nem látja az többé fölkelni a napot, aki miatt egy hajad szála is meggörbülne.” Majd aludni küldte, meghagyva neki, hogy reggel lesz még hozzá egy szava.
A betyár ezután átküldte két emberét, Mógort és Fűmagot a Diskay-malomba. Megparancsoltatta velük a molnárnak, hogy még az éjjel költse föl az uraságot, és írasson vele „becsülettudató levelet” a lány számára. Ha vonakodik, mondta, majd ő maga megy el érte, „csakhogy akkor a fülét ragasztja rá pöcsétnek”. Pirkadatra, mikor a lány felkelt, ott volt a levél Sobri kezében. Odaadta Rozinak, az elolvasta, a szeme könnybe lábadt, a jó híre, becsülete helyre volt állítva. A betyár persze tüstént learatta a „sikerdíját”, a mátkájává, szívbéli szeretőjévé tette Répa Rozit. Megígérte neki, hogy gondoskodik róla, megvédelmezi, bárhol is járjon, s „ha egyszer csak vége lesz a hejsze-hajszának, s ha isten is úgy akarja, valamikor meglesz az esküvő is”.
Sobri ezután átvitte magával a lányt a Billege csárdába, s a korcsmáros házaspár gondjaira bízta. Azok úgy bántak vele, mintha az édeslányuk lenne. Híre ment az esetnek a környéken, a kíváncsiak egymásnak adták a csárda kilincsét. De Rozival még a keszthelyi és tapolcai urak is oly tisztelettel beszéltek, mint egy úri kisasszonnyal. „Akkor támadt a dal is – mesélte Ferkó, no meg Eötvös Károly –: Répa Rozi Billegében, játszik a Sobri ölében. Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg is csókolta mátkáját, de különben úgy bánt vele, mintha templomban lettek volna, a feszület nézett volna rájuk.” Akit a betyár felvett a csapatába, megeskette az élő Istenre, hogy ha vele valami baj esnék, viselje gondját a Rozinak.
Egyszer aztán Sobri hosszú időre elmaradt – fejezte be a húga históriáját Ferkó. Éppen tizenkilenc esztendeje történt mindez. Hiába leste a szeretőjét Rozi, többé nem látta viszont. Két évvel később Pap Andor hozta meg a hírt a messzi Tolna vármegyéből, hogy Sobri Jóska meg van halva. Csapdába csalták, a betyárvezér agyonlőtte magát. Lápafő határában, egy nagy fa alá temették el. A szegény nép tisztelegni járt a Sobri fájához. Amikor Eötvös e sorokat lejegyezte, akkor kapta a hírt egy barátjától, hogy a fát pár éve kivágták. Nyoma sem maradt hát a leghíresebb dunántúli betyárnak.
Rozi és Sobri megismerkedésének színhelye, az Ürgelyuk csárda „ott fekszik a Szentgyörgy-hegy lábánál, a kocsiút mellett, amelyen Kisapátiból megy az út Tapolcára”. Eötvös Károly pontosan idézte fel Répa Ferkó elmondását. A Tapolcát ma délről megkerülő főúttól ezernyolcszáz métert haladunk Nemesgulács irányába, előbb keresztezzük a vasútvonalat, majd a Paptelep nevű külsőség kerítésével szemközt, a műút keleti szélén megpillantjuk a repkénnyel magasan benőtt romhalmazt: az egykori Ürgelyuk csárda maradványait. A hely neve Diskamajor. A csárda romjától Gyulakeszi felé induló földúton, alig háromszáz méterre, az Eger-víz partján állt egykor a Diskay uraság malma, ahonnan Répa Rozi azon az estén átfutott a csárdába, és megismerkedett Sobrival. A repkénnyel, ebszőlővel, mélyebb részein borostyánnal és árvacsalánnal dúsan benőtt épületrom egy felerészben még álló, uradalmi téglákból falazott szobából és egy pincéből áll. A szobát masszív, szinte középkorias formájú, enyhén csúcsíves (!) boltozat fedi, a tetején lapos kövekből és vastag cserepekből rakott nyeregtetővel. A tágas pincét fehér dolomitkövekből készült öt méter széles dongaboltozat és vastag földréteg takarja. További épületrészekre csak a közelben szétszóródott szürke bazaltkövek utalnak. Egy negyven évvel ezelőtt készült fényképfelvételen jól látható, mennyit romlott, fogyatkozott azóta az Ürgelyuk csárda. Pedig kár érte, nem volna érdektelen rendbe tenni, megóvni a biztos pusztulástól.
Eötvös útitársával Györök felől érkezvén a Kutyafarka csárdába tért be. „Ez a csárda az öböl északnyugati sarkánál van, közel Edericshez. Az út itt háromfelé ágazik. Az egyik, amelyen mi jöttünk. A másik felmegy északnak, egyenesen Tapolca felé, a harmadik keletnek, Szigligetre” – írja könyvében. A hely pontosan ráillik a 71-es és a 84-es számú főútvonalak találkozására, a csárdának azonban nyoma sincs. Eötvös több mint egy évszázada így tűnődik: „Megvannak-e még ezek a csárdák? Nem tudom, de nem hiszem. Talán tizedrészük sincs meg.” A környék sok-sok régi csárdája – Sanyarú, Kínlódó, Netovább, Legényes, Rostavető, Három Zsidó, Dobos, Tüskés, Billege és mások – közül talán (?) a híres Billege csárda megvan. Mikor Eötvös rákérdezett Répa Ferkónál a helyre, az öreg legény a Kutyafarkától „két óra gyalogjárásra” mondta. A 84-es úton északnak haladva négy kilométert mérünk a nemesvitai elágazáson túl, a főút keleti szélén található, Répa Rozi nevét viselő csárdáig. Ez csupán egyórai járás, épp a fele távolság a mondottnak, a helyi hagyomány mégis úgy tartja, ez volt Sobri és szeretője tanyája. Most egy német sörmárka reklámcégtáblája uralja az „eredeti IBUSZ-stílusú” vendéglátó-ipari objektumot. Rozi szelleme aligha érezné magát otthon benne.
Szegény Répa Rozi nyughelyét azonban megtaláltuk a balatonedericsi temetőben. Szép, kőből faragott, klasszikus formájú síremlék áll rajta fejtől. Felirata erősen kopik, a szöveg kibetűzhető része ekképpen szól: „… ROZI ÉN KI VOLTOM / LÁTHATJÁTOK HOGY MÁR MEG HALTAM / ITT NYUGSZOM AZ ÚRBAN FEL / TÁMADÁSIGLAN / KÉRL … JELIK (?) MEG RÓLAM.” A végén a dátumból csak ennyi vehető ki: … FEB 3-IK. Répa Ferkó 1855-ben azt mondta Eötvösnek, tizenkilenc évvel azelőtt, vagyis 1836-ban tűnt el a környékről Sobri. Két év múlva jött meg a halálhírével pajtása, tehát 1838 körül halhatott meg. Rozi 1855-ben – fivére szerint – 38 éves volt. Jócskán túlélhette betyár szeretőjét: a sírkő stílusa és állapota a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveire keltezhető. Nyugodjék békében!