Ugyan embert ölni a világ egyetlen kultúrájában sem engedélyezett, nagyobb tömegben mészárolni alapvetően nem illegális. Ezt láthatjuk épp keleti szomszédunknál, ahol a háború napról napra pusztítja el a jövőt, minél tovább tart, annál valószínűtlenebb, hogy a mi életünkben ott elfogadható körülmények lesznek. De ez az egész földi pokol nem illegális. Játékszabályok mentén lehet és szabad is háborúzni, aztán amikor már minden egyes ház füstölgő romhalmazzá vált, minden család gyászol, nincsenek utak és savas eső zuhog az égből, akkor le lehet ülni jogászkodni, hogy ki miben vétett a szabályok ellen.
A taposóaknánál alattomosabb fegyver nincs, hiszen nagyon olcsó, tömegesen állítják elő, elhelyezésére elég egy kis lyuk a földben, nem látszik, hatása pedig igazán pusztító. De az akna nem tud róla, hogy a háborúnak vége, tehát addig lapít az avarban, amíg valaki rá nem lép.
Be is akarták tiltani, 1997-ben meg is állapodott nagyon sok ország, hogy a jövőben nem használja ezeket a gonosz masinákat. Addigra persze elaknásították Laoszt, Vietnámot, Boszniát, Iránt, Irakot, Afganisztánt, Koreát, Ciprust, Mianmart, Jement, Dél-Afrikát, a sor még sokáig folytatható. Ukrajna a minap döntött úgy, hogy mivel Oroszország nem írta alá a tiltó egyezményt, ő is kilép abból, s ugyanerre jutott Lengyelország, a balti államok és Finnország is. Álláspontjuk szerint az orosz agresszióra úgy tudnak reagálni, hogy ők is teljesen lealjasodnak, és igenis aknamezővel fogják megállítani a támadó gyalogságot.
A logika érthető, ugyanakkor mélységesen erkölcstelen. A nagyon művelt, nagyon modern, nagyon független és nagyon européer Baltikum és tágabb környezete visszamenne hetven évet, hogy pusztulattá tegye a földet, és alapjaiban megakadályozza, hogy egy nap biztonságban lehessen arrafelé sétálni. Mert az aknamezőt felszámolni nemcsak nagyon nehéz, de borzasztó drága is, egyben szörnyű veszélyes. Mert az összes akna helyzetét nem tudják dokumentálni, egy háborút minden legenda szerint nem a sebészeti pontosságú műveletek jellemzik, azt csak az újságírók találták ki a katonák számára.
Az aknamező lényegében elveszett az országok számára. Nem megy oda épeszű ember szántani, nem kockáztatja emberei életét az útépítő cég, nem járnak oda a vadászok, a kirándulók. Ott csak halálfejes táblák lesznek, figyelmeztetve a veszélyre. A háborús bűvöletben élő ukrán elnök és elvbarátai ezt felejtik el. Mert lesz holnap, holnapután is, és akkor a megmérgezett föld problémát fog jelenteni. Nem lehet mindenkit rávenni arra, hogy felejtse el a jövőjét azért, hogy Zelenszkij és támogatói visszaszerezzék a pénzüket.
Ugyanez a logika vezet mindig oda, hogy a háborús örvény egyre gyorsul, és egyre kevésbé foglalkoznak a harcolók az emberséggel, esetleg a lefektetett szabályokkal. Aztán egy elképzelt jövőben az üvegfalú kihallgatóhelyiségben egy tolmácsgéppel a fülén ül majd egy ember, akinek felrónak mindenféle szörnyűséget, ő pedig ügyvédei tanácsára hallgat. A listán pedig szerepelni fog az aknamezők létesítése is, persze az ezernyi más vádpont között.
A jogászok és bírók nem fognak tudni visszahozni senkit az életbe, nem tudják felvirágoztatni Ukrajnát, nem tudnak konkrétan igazságot szolgáltatni, mert azt valójában most kellene, azoknak, akik a háborúban érdekeltek. Ha komolyan vehető uniós tagállamok is képesek teljes komolysággal lényegében háborús bűnök elkövetése mellett érvelni, akkor tényleg nagy a baj.
Pedig emlékezhet mindenki William Kilgore alezredes mondására az Apokalipszis most című filmből: Egy nap ennek a háborúnak is vége lesz.
