„Hagyd el Árkádia hegyeit! / Szatírjait s kéjjátékait, / A modern világ terád vágyik” – hívogatja a XIX. század végén Oscar Wilde Pán című versében a pásztoristent. De túl modern XXI. századunk vajon hogyan viszonyul letűnt korok történeteihez, csodás teremtményeihez?
Az eredet-, az átalakulás- és a pusztulásmítoszok, a tájteremtő álmok, a legendás vérbosszúk, a gyászszertartások túlélik a civilizációkat. Mert beépülnek életünkbe, mert társadalomformáló erejük van: viselkedési normákat adnak, a jogrendszer alapjait hozták létre. Egy kultúra kialakulásának lenyomatai, bár nem emberekről szólnak, hanem olyan mágikus szféráról, ahová halandó ébren nem juthat el. „Mindanynyian látogatók vagyunk ebben az időben és ezen a helyen. […] A feladatunk az, hogy figyeljünk, tanuljunk, növekedjünk, szeressünk […], majd utána hazatérünk” – fogalmazza meg egy ausztráliai őslakos mondás. De melyik térre és időre is gondol? Egy indián törzsfőnök pedig így összegez: „Nincs halál. Csak a világok változása.”
Igen, a mitológia a civilizációk, a világok közötti átjárhatóság bizonyítéka. A történetek az újabb és újabb mesélés során újult erővel támadnak fel, ám nemcsak szavakkal terjednek, hanem szent műalkotások, sziklarajzok, táncok, zene, rituális előadások közvetítésével is, hisz a mitikus tér és idő megidézéséhez minél több érzékszervünk szükséges. Megragadják a hallgatóságot, érzelmeket korbácsolnak fel, ezért maradtak fenn. És mert nem száraz adatokkal kerítik körbe ismert világunkat, hanem szabadon szárnyalhatunk képzeletünkkel. „Ami ebben az eposzban megtalálható, az bárhol máshol is megtalálható, ami viszont nincs benne, az sehol másutt nem lelhető fel” – olvasható az összefüggésekről, az egységről a Mahábháratában.
Az átjárhatóság szellemében született az a nagy volumenű munka is, amely a világ mítoszainak, mondáinak, legendáinak kivonata. A kötet impozáns múzeumi tárgyak és művészeti alkotások tükrében, földrajzi régiók szerint, huszonegy fejezetben mutatja be a görög és római, a kelta, a germán és ír mitológiát, az Artúr-mondakört, az egyiptomi és afrikai hitvilágot, a közel- és távol-keleti isteneket, az észak- és közép-amerikai indiánok, illetve az ausztrál és polinéz őslakosok természetfelfogását, ősi hiedelmeit.
Albumokkal elárasztott korunkban üdítő kézbe venni a több mint félezer oldalas könyvet: igényes küllem találkozik logikus építkezésű, élvezetes nyelvezettel megírt (fordított) szöveggel. Inkább vizuálisan befogadó ifjúságunk a gyönyörű képanyagra támaszkodva is rengeteg információhoz juthat, nem beszélve arról, hogy műalkotásokkal ismerkedhet! A témához kapcsolódó, magyar nyelven hozzáférhető bibliográfiát, továbbá ajánlott irodalmat is kapunk; a képjogok feltüntetésével pedig azt is megtudhatjuk, hogy az illusztrációként felbukkanó művek mely múzeumokban tekinthetők meg. Térképek, családfák, istenlajstromok nyújtanak fogódzót. Nem tankönyv, de tanároknak és diákoknak is jó szívvel ajánlom.
Mi köze a pánik szónak Pánhoz; milyen volt a bor és mámor istene, Dionüszosz férjként; mi a harmat eredete; hogyan született az első ciprus; milyen az Argó mint hadihajó; mit szimbolizál Medúza lefejezése? – íme néhány érdekes kérdés, amelyre választ kapunk, s még csak nyugati civilizációnk mitológiájából szemezgettünk!
A kötet segít ráébredni arra, hogy a mítoszokkal való együttélés a természetes. Hát ne szakadjunk el tőlük: „Mert az isteneknek, lassan ugyan, de feltűnik, ha az ember sutba dobja az imát…” (Szophoklész)
(Mitológia. Mítoszok, mondák és legendák. Összeállította: Alice Mills. Kossuth Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 11 900 forint)
európai unió
Képmutatás és kettős mérce
