Az ősz lovag utolsó szerelme

Megint előkerült a sikerrecept a fiókból: a hamuszürke, eseménytelen köznapjaikat élő öregurak életét egy vidéki unokahúg forgatja fel. Elhallgattatott érzelmek, elfojtott vágyak törnek elő, a rigolyák és elguruló gyógyszerek monotóniáját felváltja a tengerzúgás. Könynyed dráma az elmúlás ólomsúlyáról.

Állnak ketten a hídon, támaszkodnak a korlátnak, nézik a vizet, a ködbe vesző házakat, az életet. Egy öregember és egy lány. Kik ők? Mindegy. Melyik országban, melyik életben? Mindegy.
„Valamikor gyönyörűnek, regényesnek, megháborítóan kalandosnak tűnt fel előttem ez az út, s azt hittem, hogy egykor tiszta, szép öregember leszek egy kerekes székben, akit akkor is körülrepkednek a régi, drága nők illatai, miközben a borbély gondosan és aprólékosan beretvál. De ma már tudom, hogy a tehetetlen öregség a legnyomorultabb állapot. Pusztuljon el, aki többé nem fiatal” – legyint Don Kihóte, az ősz lovag az éppen bimbózásnak induló Gyöngyvirágnak Krúdy Gyula Bukfenc című kisregényében Budán.
„Meg kell ölni a fiatalokat, véget kell vetni a boldogságuknak” – mondja Ian (Leslie Phillips), de ez már London és a Vénusz, Roger Michell nosztalgikus-szentimentális vígjátéka, halkan nevettető, bús-borongós film az utolsó szenvedélyről.
Kesernyés-avas ízek, akár a novemberben felégetett diólevélé, brit spleen, egyhangúság. Nyár közepére időzítette a forgalmazó, félretehette volna pedig őszig; a Vénuszban elaggott hírességek ugratják egymást a kocsmaasztalnál vagy otthon a konyhában, az el-elguruló gyógyszerek felett, élve utóhangszerű, értelmetlennek tetsző, hamuszürke életüket. S mint már annyiszor, a szürkeségbe most is szín keveredik, a csendbe harsányság. A vének életét felborítja egy fiatal lány, érték ütközik értéktelenséggel, mérték mértéktelenséggel. Mint Theo Angelopulosz filmjében, Az örökkévalóság meg egy napban, telik meg erővel a haldokló, s még ha klisék röpködnek is, nem haragszunk meg Roger Michellre: a brit színjátszás még élő legendái mellé úgy rendelt egy kezdő színésznőt (Jodie Whittaker), hogy az összkép tökéletes és katartikus lehetett. O’Toole és Whittaker kettőse meggyőző. Meggyőz arról, hogy az öregedésnek nincs ellenszere, s hogy a fiatalságától fosztott férfi (itt Maurice, másutt Don Kihóte és leginkább Szindbád), még ha nem tűnik is annak, lovag marad örökké. „Gyöngyvirág nagy érdeklődéssel figyelte az ősz lovagot. Ha a csókok nyomot hagynának, mint a csalán csípése, vajon hogy festene a lovag arca? A Váci utcai gavallérarc itt-ott pókhálókkal volt beszőve, mintha a ráncok elfödnék végleg a szenvedélyeket, amelyek egykor megremegtették az arc izmait” – így Krúdy. Ahogy visszaolvasom, O’Toole pókhálókkal beszőtt arca tér vissza folyton, arra gondolok, hogy a hetvennégy éves, nyolcszoros Oscar-jelölt színészlegendának milyen erőfeszítésébe telt eljátszania magát, a pályája végére ért, haldoklószerepekkel elhalmozott, egykor ünnepelt színművészt, akit a mai lányok már hírből sem ismernek, s akiről a régiek féltve őrzik újságkivágásaikat. S akit most azért kísért ki a szerelem a tengerpartra, hogy a legszebben halhasson meg.
S Roger Michell, milyenek a mai lányok, a mai Gyöngyvirágok? Készételeket mikróznak, eszik a csipszet két kézzel, Shakespeare helyett Kylie Minogue-ot idéznek, számukra csak sport a kéj, így a vén Ian sem ölné meg őket a boldogságukért: pontosan tudja, hogy boldogtalanok.
A Vénusz újra kimondja, hogy fiatalnak és öregnek, igennek és nemnek azért kell egymásba kapaszkodnia, hogy elboldoguljon az élettel. Hogy tehetetlenségében le ne essen a hídról.
(Vénusz – színes, feliratos angol vígjáték, 95 perc. Rendezte: Roger Michell. Forgalmazza a Fórum Hungary.)