Az új adónem fenyegetése

Már a tavalyi önkormányzati választások eredményének kihirdetése után sejteni lehetett, hogy a Gyurcsány-kormánynak drasztikusan meg fog változni a kapcsolata az immár ellenzéki irányítás alá kerülő önkormányzati szektorral. Az előző ciklus idején hatalmas fölényben volt a balliberális oldal az általa birtokolt polgármesteri és képviselői székek tekintetében, és nem volt ez másképp a megyei közgyűlésekben sem. A fenti erőviszonyok folytán baráti volt a kapcsolat az országos és a helyi hatalom között, amelyre ráerősített, hogy Európa legböszmébb miniszterelnöke nem kis részben az MSZP vidéki polgármestereinek köszönhette puccsszerűen megszerzett székét. Ömlöttek is tisztességgel a fejlesztési pénzek a saját oldalon álló önkormányzatokhoz, amivel párhuzamosan a koalíció holdudvarában lévők között szétosztogatott vezetői és tanácsnoki megbízatások is megsokszorozódtak. A Kovács László akkori MSZP-elnök által a „gyűlölet kis szigeteinek” minősített ellenzéki vezetésű települések pedig küszködhettek a fennmaradásért, tudva, hogy nekik minimum háromszor annyi erőfeszítést kell tenniük ugyanolyan mértékű állami támogatás megszerzéséért, mint a kormánypárti irányítású városoknak.
2006. október elsején azonban véget értek a dübörgő gazdaság jóvoltából élvezett szép napok. Az ország sok millió becsapott és megtévesztett polgárának haragja jobb híján a baloldali koalíció által támogatott önkormányzati politikusokra csapott le. Egyértelművé vált, hogy az emberek felelősségre kívánják vonni a hamis jólét illúziójának keltőit. Még azokat a helyi szocialista és liberális polgármestereket is, akik tisztességgel és hozzáértéssel végezték a dolgukat. A Fővárosi Közgyűlést és néhány vidéki nagyvárost leszámítva mindenütt a Fidesz által támogatott jelöltek kezébe került a helyi irányítás. Az MSZP olyan mértékben gyengült meg, amihez foghatót utoljára a kilencvenes évek elején élhettek át, míg a szabad demokraták Budapest határain kívül lényegében megsemmisültek.
A választói akarat nyomán kialakult kettős hatalom jelentős mértékben korlátozza Gyurcsány mozgásterét. A már eltervezésekor is torzszülött államháztartási reform sikeres végrehajtásához nagy szükség lenne az önkormányzati szféra birtoklására. Bárhogyan bűvészkedik az országgyűlési többség és a kormány a számokkal és az ígéretekkel, az emberek jelentős részben a lakóhelyükön tapasztaltak alapján ítélik meg a pártok teljesítményét. Különösen jellemző ez a kétpólusú politikai rendszer nagy pártjaira, amelyek mély társadalmi beágyazottságát mi jelképezné jobban, mint az általuk uralt önkormányzatok száma és az itt nyújtott teljesítmény. Ha az MSZP nem győzött volna kiütéssel a 2002-es helyi választásokon, akkor 2006-ban lehetetlen lett volna a parlamenti választások újbóli megnyerése. Gyurcsány feketemágiája mellett a szocialista polgármesterek voltak a siker legfőbb zálogai.
Most viszont nélkülük kellene talpra állnia az összerogyó MSZP-nek. Ez azonban meddő próbálkozás. Az időközben a szociális tárca élére bukott Lamperth Mónika persze már az ősz folyamán gondoskodott róla, hogy a kormánypártok befolyása változatlan maradjon a támogatásokat szétosztó regionális fejlesztési tanácsokban. Ennek nyomán alakulhattak újra a regionális fejlesztési tanácsok, soraikban egykori minisztériumi vezetők és expolgármesterek sokaságával. A felülről történő delegálások lehetőségét kihasználva ott is kormánypárti többségű lett a kasszát kezelő testület, ahol egyébként katasztrofális választási eredménnyel kellett az MSZP-nek szembesülnie.
Jól szemlélteti az időközben megnövekedett zűrzavart a Dél-dunántúli Regonális Fejlesztési Tanácsban kirobbant vita, ahol a mindenhez értő és mindenkor nélkülözhetetlen Wekler Ferenc „tanácselnök” került szembe a régió szocialista (!) polgármestereivel, élükön Szabó Loránd dombóvári városvezetővel. A szabad demokraták egykori ügyvivőjének múltját ismerők számára nem meglepő, hogy a perpatvar okát részben a Wekler családnak juttatott pályázati támogatások jelentették. Azon pedig ugyan ki csodálkozna, hogy Mecseknádasd fura ura rögvest vissza is vágott koalíciós partnereinek, minek folytán a kölcsönösen egymás fejéhez vágott öszszefonódás és az indokolatlan előny kifejezések többször hangzottak el, mint egy hetvenes évekbeli Al Pacino-filmben. Az egész folyamat vesztese azonban az a három megyei közgyűlés, amely a régiót képezi, és ahol mindenütt a Fidesz kezében van a többség.
Más okból áll a bál az Észak-alföldi Regionális Fejlesztési Tanács háza táján, ahol tizenhat Hajdú-Bihar megyei polgármester és önkormányzati képviselő tiltakozott a decentralizált alapokra benyújtott pályázatok elbírálása miatt. Hajdú-Bihar megyében átlagosan minden negyedik pályázó önkormányzat elutasításra talált a kormánypárti többségű fejlesztési tanácsban, aminek az ad különös mellékízt, hogy a pályázati támogatásra méltatlannak talált településeken mindenütt a Fidesz által támogatott, vagy hozzá közel álló polgármesterek dolgoznak. Természetesen a regionális tanácsot kizárólag szakmai döntések vezérelték – nyilatkozta az önmagával rendkívüli módon elégedett Gazda László szocialista párti „tanácselnök”. Ehhez utólag csupán annyit lehet hozzátenni, hogy amennyiben az államadósság is olyan mértékben csökkenne, ahányszor elhangzik a veretes „szakmai” jelző a kormánykoalíció valamely prominensének szájából, akkor már régen az euró lenne a hazai fizetőeszköz.
Magától értetődik, hogy az ingatlanadó nevezetű döbbenet bevezetésének is kizárólag „szakmai” okai vannak. A Gyurcsány–Kóka páros hosszadalmas tárgyalásainak eredménye, az n+1-edik koalíciós egyezségben az állampolgárok felhergelésének vadonatúj eszköze. A látszólagos cél az ötfelé szétaprózódó, ingatlanokhoz kötődő adórendszer reformja egy egységes közteher bevezetésével. A fenti adót ráadásul nem is a központi költségvetés előtt kellene majd lerónia az ingatlantulajdonosoknak, hanem a települési önkormányzatoknak, akik ezzel meg is kapnák a kormánytól a tettestársi viszony nem éppen rokonszenves bélyegét. Hiába állítja a kabinet, hogy nem lesz kötelező kivetni az ingatlanadót, nyilvánvaló, hogy a települések kénytelenek lesznek majd ehhez a bevételi forráshoz nyúlni. Ugyanolyan alattomos költségvetési elvonásokkal és adminisztratív kényszerítő eszközökkel fogja majd őket az ominózus adófajta bevezetése felé terelni a Veress–Bajnai kettős, ahogyan a megyéket kezdték apránként meggyengíteni a virtuális régiók erősítéseképpen. Valami azonban itt sem stimmel, hiszen nemcsak az ellenzéki Fidesz, hanem az MSZP parlamenti frakciójának tagjai, valamint a megszorítások okozta elégedetlenséghullámmal naponta szembenéző baloldali polgármesterek is lázadozni kezdtek az ingatlanadó ellen. Utóbbiak már most érzik, milyen drága árat fizethetnek majd mindezért a következő választásokon.
Az ingatlanadó és a hozzá kapcsolódó egyéb tervek azonban jóval többet jelentenek egy újabb koalíción belüli összezördülésnél. A legtöbb érintett helyi polgármester mégiscsak a polgári oldalhoz kötődik. Ha az új adónem átmegy az Országgyűlésen, akkor a munka piszkosabbik részével nekik kell majd szembenézniük. Mindezt úgy, hogy eközben a különböző fejlesztési pályázati öszszegek elosztásánál a regionális fejlesztési tanácsok jóvoltából még az eddiginél is hátrányosabb helyzetbe kerülhetnek a koalíció uram-bátyám alapon működő polgármestereivel szemben.