Ha az akaraterő önálló sportág lenne, alighanem ott is sokszoros bajnokként jegyeznék, így viszont „csak” az öttusa kiválóságai között említhetjük a most, hetvenkilenc évesen elhunyt Horváth Lászlót. A „Vörit”.
No persze tehetségnek sem volt híján az Újpesti Dózsa olimpiai és világbajnoki ezüstérmese, kilencszeres magyar bajnoka (aki 1972-ben még a legendás Balczó Andrást is legyőzte az ob-n), ám az öttusa az a sportág, amelyben még a legnagyobbaknak is akad legalább egy „lyukas” számuk. (Vörié a lövészet volt. Az a szakág, amelyben a nagy igyekezet gyakran a visszájára fordul, megremeg a pisztolyt tartó kéz.)
Úszásban és vívásban mindig az elsők között végzett, futásban, ha kellett, „meghalt” a pályán, a nyeregben is boldogult – csak az a fránya lövészet ne lett volna…
Így aztán a másik négy számban kellett még nagyobbat alkotni. Ezt tette. 1977-ben 5695 ponttal nyert meg egy nemzetközi versenyt – ennél magasabb pontszámot soha senki sem szerzett! Ebben az esztendőben, majd két évre rá, 1979-ben ő az év öttusázója! (Visszavonulása után a klubjában edzősködött, majd a junior-, később rövid ideig a felnőttválogatottat irányította, sőt – míg egészsége engedte – a triatlonsportban is sikeresen dolgozott.)
Egy legendás akaraterejű, csupaszív fiatalembert képzeljünk el, aki – máig előttem a kép – a zárótusa, a négyezer méteres terepfutás céljába, mint a maratoni hírvivő, szinte élettelenül zuhan be.
Egyetlenegy „pont” sem maradt benne. Az öttusázóknál máig közhely: Vöriénél nagyobb szíve még senkinek sem volt.
Ez a hatalmas szív szűnt meg most dobogni.
