Bordalnok

A döntően szlovák közönség előtt is magyarul énekelünk, a zene a napi politika felett áll – mondja Szarka Gyula, a nemzetközi hírű felvidéki Ghymes zenekar vezetője, akinek Bor és a lányka címmel nemrégiben jelent meg szólóalbuma. A muzsikus hangot adott annak is, hogy nem hajlandók elfogadni a magyarországi művésztársadalom kettészakítottságát.

Van muzsikus felmenője?
– Édesanyám tanítónőként, édesapám asztalosként dolgozott, anyai nagyapám viszont cigányprímás volt. De apánkat is jó hanggal áldotta meg a sors.
– Hogy képzeljük el a Felvidék azon részét, ahol felnőtt Tamás öccsével, aki a Ghymes másik oszlopa?
– Teljesen magyarlakta vidékre születtünk, a történelmi Mátyusföld déli részére. Szűkebb pátriánk, Királyrév a magyar–szlovák határtól úgy negyven kilométerre található. A közelben van Galánta, zeneiskolába is ide írattak be a szüleink: zongorán kezdtem, de a gitár lett a szerelmem. Pozsonyi gimnazista éveim végén pedig megérintett minket a táncházmozgalom, úgyhogy nyitrai főiskolásként megalapítottuk a zenekart. Ekkor tanultam meg nagybőgőn játszani.
– Nevüket egy archaikus magyar kultúrájú zoboraljai falutól kölcsönözték, amely kőhajításnyira van a csitári hegyektől. Miért?
– Nyitrára jártunk magyar nyelvű tanárképzőre, tanítói és zenei tagozatra, a főiskola mellett pedig működött a Juhász Gyula Ifjúsági Klub, ahova a város magyar diákjai jártak. Minden év májusában ifjúsági művelődési tábort is rendeztünk Ghymesen. A zenekarnak itt volt az első jelentős fellépése, mégpedig 1984-ben, s mivel innen indultunk, hamarosan ez lett a nevünk. Kodály is gyűjtött ezen a vidéken, nem is akármilyen dalokat.
– A Ghymes egyes kritikusai úgy tartják, azért kezdett el az együttes saját szerzeményeket írni, mert a népzenével nem boldogult.
– Egy évtizeden keresztül táncházakban muzsikáltunk, mivel becsületesen elsajátítottuk az összes tájegység autentikus zenéjét, ráadásul a legprofibb felvidéki népi együttesben, az Ifjú Szívekben a táncosokat kísértük. Ugyanakkor mindig is volt olyan késztetésünk, hogy saját szerzeményeket kellene előadnunk. Már az első lemezünkre is felkerültek népzenei feldolgozások.
– Ezek a korai dalok mennyiben tekinthetők saját műveknek?
– Már ekkor is továbbgondoltuk a népzenét. Olyan emberek példája lebegett előttünk, mint Kodály és Bartók, de utalhatunk mások mellett Bachra is. Aki valamire tartja a zenéjét, az a saját környezetéből indul ki.
– Az organikus építészetet is megannyi kritika éri még mindig, de talán már kevesebb, mint a hasonlóan gondolkodó és alkotó muzsikusokat.
– Így van. Egyik ilyen mester sem épít úgy, mint az elődei tették ezer évvel ezelőtt, mégis az ősi hagyományokból indul ki. Mi is hasonlóan működünk.
– Mégis a színtelen-szagtalan világzenei címkét aggatják a Ghymesre. Nem idegesítő ez?
– Nem igazán szeretjük, de annyira nem zavar. A világzene iszonyatosan tág fogalom, egy nagy kosár, amelybe sok minden belefér. Ide sorolják azokat az előadókat, akiket máshova nem lehet, és akik többé-kevésbé népi gyökerekből táplálkozva alakították ki a saját stílusukat. Úgy szoktuk mondani, hogy Ghymes-zenét játszunk, és ha jobb műfaji kategória híján a világzenei címkét aggatják ránk, azt elviseljük.
– Ebben a műfajban az összes magyar előadót is tekintve kimagasló sikereket értek el a nemzetközi porondon. Mi a titkuk?
– Talán az, ahogy az együttes megszólal, és eljátszsza a saját dalait. Kis kluboktól a nagy fesztiválokig helyt kellett állnunk a világ számos pontján, Japántól Franciaországon át az Egyesült Államokig.
– Párját ritkítja, hogy felvidéki művészekként, bár beszélik a többségi nemzet nyelvét, szlovákok előtt is magyarul énekelnek.
– Ma már ritkábban játszunk tisztán szlovák közönség előtt. Korábban gyakran előfordult, és nem zavarta őket, hogy magyarul énekelünk. A zene felette áll a napi politikának, a szélsőségesen nacionalista acsarkodásnak.
– Azért, gondolom, főleg az értelmiségiekből álló közönség ilyen toleráns.
– Valóban inkább ők hallgatnak minket, s úgy szemlélik a zenekart, mint más külföldi, illetve idegen nyelvű produkciókat. A legtöbb fellépésünkön nem ért minket semmilyen nemzetiségi indíttatású atrocitás. Olyasmi azért előfordult, hogy egy fesztiválon a koncertünk alatt egy csoport folyamatosan bekiabált, mert az anyanyelvünkön adtuk elő a dalainkat, el is akartak küldeni minket ide-oda. De sohasem ez volt a jellemző. Tavaly ősszel a pozsonyi nemzeti színházban volt fellépésünk, és olyan ovációval fogadott minket a túlnyomórészt szlovák közönség, amilyenre nem is számítottunk. Örültek nekünk, s ez nagyon jólesett. Az is jó érzés, hogy az egyik vezető szlovák rádióban olykor egész blokkokat szentelnek a Ghymes dalainak.
– Meglepően kevés felvidéki művész fut be Magyarországon, s szinte mindegyiküknek át is kellett költözniük. A Szarka testvérek ebben szintén kivételek, hiszen Szlovákiában maradtak. Az anyaországi közönség viszont jól ismeri önöket.
– Fokozatosan fogadtak el minket. Az igazi áttörést az 1998-as Rege című albumunk hozta meg, erre már elég sokan felfigyeltek az anyaországban is. Azóta rengeteget muzsikálunk ideát is, ám most nagy fába vágtuk a fejszénket: a hagyományos karácsonyi koncertünket ugyanis a Papp László Sportarénában szeretnénk megtartani.
– Kuriózum az is, hogy a Ghymes tagjai a magyarországi művészvilág politikailag balra és jobbra sorolt képviselői közül sokakkal jó viszonyt ápolnak, amit vendégként fellépő barátaik listája is rendre bizonyít. Ebben segít a „felvidékiség” mint sajátos kívülállás?
– Valószínűleg igen. Ebből a külső nézőpontból pontosan észleljük, hogy mi is történik az anyaországban. Nagyon rossz azt tapasztalni, hogy Magyarország kettétörött. Mi ezt, ha szerényen is, de próbáljuk enyhíteni, legalább a művészvilágban. Nem tudatos, hogy innen is, onnan is hívunk vendégeket a koncertjeinkre, a minket kedvelő előadókkal próbálunk együtt dolgozni. Nem úgy indulunk neki az egésznek, hogy ki honnan, melyik oldalról jött. A szóba jöhető partnereknél az életfilozófiájuk és a művészi teljesítményük érdekel. Az egyetemes magyar kultúrában hiszünk, amelynek része mindenki a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidéken, nyugaton és Magyarországon is. Ezen a téren nincsenek, nem lehetnek határok. Boldoggá tesz minket, hogy a közönségünk ezt szintén így gondolja, bármelyik régióban él is.
– A Ghymest olykor viszont azzal vádolják, hogy nem foglal állást Kárpát-medencei közéleti kérdésekben.
– Dalszövegeink jelentős része állásfoglalás. Ha valaki ezt nem veszi észre, azt sajnáljuk. Az öcsém és én is többször keveredtünk annak idején összetűzésbe, olykor verekedésbe szlovák fiatalokkal, különösen Nyitrán. Ez meghatározó élmény, mégsem gondoljuk, hogy egy határon túlinak állandóan siránkozva, keseregve vagy melldöngetve kellene magyarnak lennie. Mi inkább olyan dalokkal és versekkel állunk elő, amelyek sajátosan láttatják a külhoniak helyzetét, próbálnak változtatni azon, és megerősítik a nemzeti identitástudatunkat. A lényeg, hogy nem szabad bezárkóznunk, mert akkor elkezdünk süllyedni, és elbutulunk. A felvidéki magyarok nagy része képes szlovák és cseh irodalmi műveket eredeti nyelven olvasni, vagy művészfilmeket feliratozás, szinkron nélkül nézni, de ez igaz a vajdaságiakra is. Mindez szélesíti a kívül rekedt magyarok látókörét.
– Az is állásfoglalásnak tekinthető, hogy tavaly és az idén is a Szikince–Ghymes fesztivált a Felvidék olyan részén rendezték, amelynek szép magyarlakta falvai nem éppen az infrastrukturális fejlettségükről híresek?
– Egy párkányi tanár barátunkkal azért kezdtük el a szervezést, mert olyan fesztiválja még nem volt a felvidéki magyaroknak, amely egyaránt szól zenéről, színházról, irodalomról és még egyébről is. Csak egy-két példa: tavaly Dörner Györgyék egy Molière-darabbal tiszteltek meg minket, az idén pedig mások mellett meghívtuk földijeinket, a gútai lovas-íjászokat, Budapestről pedig a Hobo Blues Bandet. A június 30-ai koncertünket élőben kétezer ember hallgatta meg, és a Duna Tv egyenes adásban közvetítette. Nem titkoljuk, hogy hasonló a célunk, mint annak idején Mártha Istvánnak volt: a felvidéki művészetek völgyének hagyományt szeretnénk teremteni. Gyönyörű vidékről, kedves, de elmaradott falvakról van szó, amelyek fejlődéséhez talán hozzá tudunk tenni valamit.
– Mely települések ezek?
– Párkánytól nem messze, északra helyezkednek el: Kéménd, Garampáld, Kicsind. Végre szó esik ezekről a településekről is, amit nagyon megérdemelnek, s talán most már a falusi turizmus is feléled. Ezen a tájon van egy körülbelül 250 pincéből álló borfalu, a nálunk legendásnak számító, idilli Szerelem-sziget, és szólnunk kell a vidék népművészetéről is. Itt találhatók ugyanis az úgynevezett kurta szoknyás falvak, amelyeknek a népviselete unikumnak számít. Elég ritka, hogy a fiatal lányok és az idős nénik hagyományosan egyaránt speciális rakott miniszoknyát hordanak. Ilyen női viseletben előadott lakodalmas is bekerült a műsorba. Egy szó, mint száz, nyugodtan mondhatjuk, színvonalasra sikeredett a Szikince–Ghymes fesztivál, s látjuk, hogy fontossá vált a környékbeliek számára, így ezt a fajta munkát is folytatjuk a zenekarral.
– Ha az együttes legutóbbi lemezeit hallgatjuk, akkor egy kis „előképzettséggel” szinte kivétel nélkül el lehet találni, hogy az adott számot Szarka Gyula vagy Tamás komponálta. Az öccse jó pár sámánisztikus, szürrealisztikus hangulatú dalt írt, míg ön inkább reneszánsz harmóniát árasztó tételeket jegyez. Ezek az albumaikon remekül kiegészítik egymást. Az eltérő személyiségük jót tesz a munkakapcsolatuknak is?
– Úgy gondolom, igen. Ha együtt tudunk dolgozni már lassan két és fél évtizede, akkor mi is jól kiegészítjük egymást. A zenét illetően szintén nagy szerencse, hogy sok mindent különbözőképpen látunk, miközben megannyi kérdésben egy véleményen vagyunk. Tamás másféleképpen fogalmazza meg a gondolatait, mint én, ami azt is eredményezi, hogy több embert érintünk meg.
– Nemrég adta ki második szólóalbumát Bor és a lányka címmel. Az előzőhöz, az Alkuhoz hasonlóan ez is tematikus lemez?
– Igen. Az Alku a férfi és a nő kapcsolatáról szólt, amihez segítségül hívtam a reneszánsz és a barokk kor magyar főúri levelezését és nagy költőink verseit. Az új album megalkotására viszont a nagyszerű magyar borkultúra indított, amely több évtizednyi mostoha sors után erőteljesen feljövőben van. Ennek a világnak a társkultúrája is élvezhető réges-régóta, mégpedig bordalok és borversek formájában. Balassi, Csokonai, Petőfi, sőt Gárdonyi is bőven foglalkozott a témával, így az ő műveikhez írtam zenét. Ezek a dalok elsősorban nem az ivásról, főleg nem a berúgásról szólnak, hanem arról, hogy ha bort fogyasztunk, akkor le tudunk ülni beszélgetni, jó esetben még barátkozunk is. Ráadásul régebben egymás dolgainak az átbeszélése éneklésbe csapott át. Manapság kevesen tesznek így, sokszor csak a részegek danolásznak. Lehet, hogy idealista vagyok, de szeretném, ha társaságban újra énekelnének a magyarok. Szerintem ez nem csak nekem hiányzik. Rengeteg bordalunk van, érdemes lenne a legkülönfélébb összejövetelek alatt felidézni őket. Új anyagommal erre szeretném sarkallni a fogékonyabbakat. Talán van remény, mert az album néhány hét alatt aranylemez lett.
– Optimista hangulatú zenealbum, annyi szent. Tényleg ennyire derűlátó a magyarság, illetve a saját nemzetrészét illetően?
– Összességében igen. A második szólólemezemet szándékosan optimista kicsengésűre „hangszereltem”. A versek adottak voltak, szinte mindegyik egy zseniálisan megírt nagy tréfának vehető. Lehet, hogy eredendően tényleg pesszimista nép vagyunk, de a mindennapjainkba egy picivel több vidámságot, derűlátást is belecsempészhetnénk.