Félmondatok

k ö n y v e s h á z

Tíz-tizenöt év október 23-i ünnepi megemlékezéseinek sajtóvisszhangját olvasva nem nehéz leszűrni a következtetést: valami baj van a forradalom hazai megítélésével. Egyesek szerint ez természetes, a nehézségek az intézményesüléshez tartoznak. Az eddig spontán őrzött forradalmi emlékek helyett elérkezett az ideje a nagy állami rendezvényeknek; a családi múltidézést felváltják a fontos emberek magyarázatai, akik az ünnep örök érvényű üzenetét tolmácsolják. Ez azonban óhatatlanul torzulást eredményez. Mások úgy gondolják, a probléma fő oka, hogy együtt ünnepel a tettes és az áldozat; hogy a rendszer hajdani fenntartói, kiszolgálói váratlan fordulattal azt kezdték hirdetni magukról, hogy mindig is a forradalom örökösei voltak.
A két szempont fontos lehet, én azonban azt gondolom, hogy mindkét probléma eltörpül a történeti tudat folytonosságának hiánya mellett. Az emigráció töretlenül őrizte ’56 emlékét, az anyaország azonban felejteni igyekezett. A ritka kivételektől eltekintve éppen az volt a Kádár-kor legsúlyosabb tehertétele, hogy 1956 emléke elhalványult vagy teljesen kitörlődött; hogy leggyakrabban még az áldozatok közvetlen hozzátartozói, leszármazottai sem hallhattak őszinte szót arról, mi is történt valójában. Az elmúlt tizenhat év valamelyest segítette az összefüggések megtalálását, a 2006-os események pedig elemi erővel mutatták meg, hogy a kontinuitást nem törhetik meg olcsó politikai paktumok.
Mégis, az 1956-os fényképek legmegrázóbb tanulsága, hogy úgy látjuk viszont az országot, vagyis voltaképpen magunkat, mintha a képeken egészen más emberek volnának. Valakik, akik lelkesedtek, harcoltak, küzdöttek, meghaltak – akik családtagjaink, rokonaink, ismerőseink, és mégis teljesen idegenek. Vagy mégsem?
Giorgio Cirillo, az olasz Rai televízió munkatársa 1956-ban gyerekként figyelte a magyarországi eseményeket, elsősorban a rádiók híradásai nyomán. Egy életre elegendő élményt szerzett. A forradalom ötvenedik évfordulóján Budapesten tartózkodott, és megpróbálta újrafényképezni a forradalom helyszíneit és a felkelők örököseit. A Rai kiadójánál 2006 végén megjelentetett albuma azonban nem egyszerű emlékezés. A kötet korabeli rádióadásokat idéz, a fényképek viszont egyszerre mutatják meg 1956-ot és 2006-ot. A szerző felvételei nem a rendőri atrocitásokra koncentrálnak, hanem inkább az általunk sokszor nehezen megtalálható folytonosságot mutatják. Az archív és a most készült felvételek segítségével párhuzamokat láthatunk meg, és olyan képekben megfogalmazott félmondatokat, amelyek befejezésre várnak. Nem tudom, milyen lehet a könyv egy olasz olvasó számára, hiszen nem a magyar piacra készült, bár a hazai könyvbemutató óta olvasható az olasz szövegek fordítása is. Nekünk azonban biztosan fontos.
Amit látunk, egyszerre nyugtalanít és nyugtat. Nyugtalanít, hiszen minden befejezetlen. És mégis nyugtat: a képi félmondatok ugyanis óhatatlanul a folytonosságot sugallják. És a párhuzamokat látva egyértelmű: a megoldás a mi kezünkben van.
(Giorgio Cirillo: Budapest, 1956–2006. Rai Radiotelevisione Italiana Editoria, Roma, 2006.)