Hőguta

Okozhat-e agysorvadást a globális felmelegedés? A kérdés újszerű, ám aligha érinthet nagy tömegeket. Nincs nagy rutinunk globális felmelegedésben, de eddig úgy véltük: egészen más mellékhatásokkal jár a tartós nagy meleg. Lassan jobban ki vagyunk képezve kánikulailag, mint a szicíliaiak: tudjuk például, hogy a tömeges rosszullétek a hőségriadó harmadik napjától várhatók. Akit pedig már az első vagy a második napon elvisz hőgutából kifolyólag a mentő, az nyilván a statisztikai selejt, a biológiai anomália. Mindig vannak ilyen renegátok, akik nem akarják érteni az átfogó meteorológiai reform előremutató törekvéseit.
Persze ha az agysorvadás olyan, hogy az ember kisimult arccal, frissen beretválva, könnyű nyári ingben kilép a börtönkapun, s a tolongó riporterhadak vakuvillogásaitól kísérve, ruganyos léptekkel, gyalogosan indul haza, hogy hűségesen kitartó barátaival végre befejezze a hatósági kellemetlenkedések miatt kényszerűen félbehagyott biliárdpartit, akkor óhatatlanul az agysorvadást választjuk a hőgutával szemben. Pláne akkor, ha a házi őrizet garantáltan légkondicionált: leleményes prókátoraink spekulációs bravúrjai – no meg a némi halálos fenyegetéstől kollektívan megrettenő bírói kar – jóvoltából így juthatunk a hűvösről a hűvösbe. Az elbocsátási indokolás persze – hogy amikor szeretett anyósunkat pedagógiai célzatból leöntettük sósavval, agyilag nem voltunk olyan állapotban, hogy cselekedetünk esztétikailag káros hatásait felmérjük – kétélű: hiszen az agysorvadás előrehaladtával visszamenőleg még kevésbé tudjuk felmérni meggondolatlan tettünk súlyát. Szerencsére vannak még e hazában derék orvos szakértők, akikről a naiv Hippokratész még csak nem is álmodhatott, s akik mindennemű pszichés külső ráhatás vagy tetemes hálapénz nélkül is képesek írásba adni: azelőtt agysorvadásilag társadalmilag veszélyesek voltunk, de nem beszámíthatók; most viszont már beszámíthatók vagyunk, miközben társadalmi veszélyességünk annyi, mint egy elsőáldozó puttóé. Egyébként pedig pusztán logikai úton is belátható: semmi értelme az anyósunkat még egyszer leöntetni sósavval, bár ennek még mindig több az esélye a visszaeső anyagyilkosságnál.
A házi őrizetnek azonkívül még egy pozitív vonása van: nem kell az embernek drága pénzen testőröket fogadni, ha egyszer megteszi ezt helyettünk az anyagiakban dúskáló állam bácsi. Szerencsére vannak felelős állampolgárok, akik a büntetés-végrehajtás területén is inkább öntevékenyen csökkentik, semhogy tetéznék az állami kiadásokat. Egyikük például, ha akarja, koccintgathat a lugasban hűsölve régi jó barátjával, a pénzügyminiszterrel. A kormányszolgából feltartóztathatatlanul dől a panasz: erre sincs pénz, arra sincs. Lassan már a többmilliárdos birodalmat sem tudjuk fenntartani, pedig sikerült elérni, hogy (régi, jól bevált kisgazda recept szerint) az aszszony is képviselői fizetést húzzon. Mire a cimbora, aki tavaly még különbuszokkal szállította a minden gyanú fölött álló miniszter szimpatizánsait szavazni, a homlokára csap: „Tudod mit, akkor én se vonulok be a sittre! Megspóroltok rajtam egy csomó kenyeret meg vizet. Az utóbbit pedig elosztogathatjátok az útkereszteződésekben a hőgutában araszoló autósoknak…”
Így aztán mindenki jól jár: a hőgutában ingyenvizet kortyolgató választópolgár például nem kéri számon a koalíciós pártokon, miért rúgták fel már az első héten azt a szerződéskötést, amit az égvilágon senki nem kért tőlük, s kizárólag figyelemelterelésből kötöttek meg. De legalább a hőgutáért nem kell vizitdíjat fizetni. Itt volna az ideje kiterjeszteni e kiváltságot az agysorvadásra is.