Kánikulai pufajka

Anyám házi legendáriumába tartozott az az énekkari fellépés, amelyet Rákosi Mátyás kerek születésnapjára szerveztek pártunk és kormányunk figyelmes ceremóniamesterei. A csépányi lánykórus bakfisai életükben először juthattak el a fővárosba, ahol szinte minden és mindenki a bőrfejű vezér ritmikus dicsőítésének lázában égett. A műsor csúcspontján a serdülő leányhangok azt az átköltést röpítették világgá: „Amennyi fűszál van a tarka mezőbe’, annyi áldás szálljon Rákosi fejére…”
Nem gondoltam, hogy az életben még egyszer hallom aktív politikusnak énekelni ezt a hamisítatlan személyi kultuszos dalocskát. Ráadásul a csépányi lánykórus ezúttal akadályoztatva volt, úgyhogy a Budapest Klezmer Band húzta Horn Gyula fülébe a nótáját és Palya Bea búgta az ünnepi légtérbe ezt a borzalmat. A szótagszám épp kijött: nem volt gond behelyettesíteni Rákosit. Palya Beát magam is ünnepeltem már felállva a Művészetek Palotájában – nem tudom, mi történhetett vele, hogy úgy döntött: ideje befejezni ezt az ígéretesen induló pályát. Kényszerítették? Zsarolással vagy ellenállhatatlan gázsival? Vagy – ahogy a propagandisták fogalmaztak – tényleg a kedvenc politikusa Horn Gyula? Akkor pedig bízhatunk-e továbbra is az ízlésében, művészi értékválasztásában? Mindenesetre azt tanácsolom: demokraták ne vásárolják azt a női lapot, amelyet többek között ővele reklámoznak. A klezmeresekkel kapcsolatban nincs efféle ötletem: ők azóta már tüntetőleg megjelentek a Gyárfás-féle Nap-kelte színpadán is. Ha a hálás és bőkezű Gyurcsányékon múlik, semmi sem menti meg őket valami szép állami díjtól; aki pedig megjegyzést mer tenni lakájzenekar voltukra, azt Goebbels mai gerinctelen tanítványai beszerkesztik majd valami gyűlöletbeszéd-antológiába.
Nehéz manapság demokratának lenni. A kormánypártoknak nem is mindig sikerül. A szocialisták ezzel együtt – vagy talán épp ezért – padlón vannak, kormányzásuk minősíthetetlen, csupán az általuk delegált miniszterelnök idegerős rendületlenül. Kisimult idegpályáin most épp az futott végig (a gondolatot talán Batiz kispapa indította el óránként ötvenezerért): ha túl akarjuk élni valahogy ezt a hosszú, forró, megszorításos nyarat, minél több gumicsontot kell a morgolódó választó elé dobni. Lett is megkötözött tényfeltáró, olajügy dupla bizottságosdival; s lesz hamarosan megint tengerikígyó-ügynökügy is, akárki meglátja. Ilyen figyelemelterelés Horn Gyula szülinapja is. Ráadásul az SZDSZ lenyomta az MSZP torkán legújabb zsaroló feltételeit, reformblabláit, antiszociális agymenéseit – kellett valami, ami a horni típusú nosztalgiakommunistákat féken tartja. Függönyös Gyulát akár akarata ellenére is meg kellett ünnepelni.
Gyurcsány nagy kockázatot vállalt – s nem azért, mert kánikulához nem igazán illik a pufajka. (Hogy mennyire nem volt fontos neki az alanya, azt az is mutatja: lazán keverte a hetvenediket a hetvenötödikkel.) A kockázat abban rejlett: hátha felszólal az ünnepelt. Este. Holott már aktív miniszterelnök korában is jobbára délelőttre helyezték a fontosabb programjait. Haszontalan volt az az antidemokratikus intézkedés is (innen csókoltatom a Freedom House-t), hogy kizárják az ellenzéki sajtót a nagy valószínűséggel közpénzből finanszírozott eseményről: Gyula vitézt mind a bulvár, mind a tisztességesebb kormánypárti sajtó kipellengérezte. Még csak jelzőket sem kellett keresgélniük – elég vágatlanul leadni, amit beszéd címén összehord. S most nem csak az államfő nénikéjének emlegetésére gondolok: ez a tudatalatti kitárulkozás maga a továbbélő „demokratikus centralizmus”, magyarán diktatúra. Nekem egy pillanatra Kádár utolsó, zavaros beszéde is bevillant párhuzamként, de aztán elhessegettem magamtól a gondolatot: Kádáron sírni kellett, Hornon meg öblösen röhögni. Nem is szólva arról, hogy Kádárnak legalább lelkifurdalása volt Nagy Imre miatt, Horn meg épp a Nagy Imre-féle „csőcselék” ellenében védelmezte fegyverrel a „törvényes” rendet.
Horn minden tekintetben a múlt embere – nem is érdemel sok szót. Nyakó szóvivő sem, aki előbb videovallomásban tette közzé, hogy szereti Horn Gyulát, majd nem kívánta kommentálni nénikézését. De például Lendvai Ildikó újabb túlélési köpönyegfordításánál nem feltétlenül használ majd ez a szervilis és antidemokratikus laudáció. Ha rendes külügyminiszter lenne, akkor Göncz Kingának is közzé kellene tennie egy nyilatkozatot, hogy a Magyar Köztársaság kormánya nem osztja a Budapesten haknizó Mihail Gorbacsov véleményét, miszerint 1956 dicsőséges forradalmának szovjet tankokkal és pufajkás magyar kollaboránsokkal való fegyveres eltiprása szükségszerű történelmi fejlemény volt az európai demokrácia felvirágoztatására. Legalább a papáját, Göncz Árpádot megkérdezhetné a dologról, aki régi tettestársként meghívást kapott Horn ünneplésére, de hamarosan angolosan távozott. Szerintem akkor, amikor 1956 meggyalázása immár intézményes méreteket öltött.
Gorbacsovon csupán a folt a régi – az őt folyamatosan ünneplő Nyugattal szemben jómagam nem tartom nagyobb demokratának Putyinnál. (És a kételyeim nem akkor támadtak, amikor Gyulánk megdicsérte.) Kíváncsi vagyok, meg volt-e híva a személyi kultuszos fogadásra például a litván nagykövet – nekem ugyanis az is rémlik, hogy Mihail, ez a nagy demokrata tankkal lövette a szabadságharcos litvánokat, nyilván történelmi szükségszerűségből. De nem vagyok elragadtatva Genscher példaképpé emelésétől sem, akinek hitlerjugendes és náci múltja a mainstream indoklás szerint éppolyan bocsánatos ifjúkori botlás, mint a később jó útra tért Günther Grassé vagy a Nyugatinál pufajkában melegedő Horné. Ilyen alapon Gyurcsányt sem menti meg semmi a nagykereszttől: jó, jó, eleinte hazudott, mint a vízfolyás, de később aztán már nem annyira – főleg, amikor már be is rekedt.
A koalíciós társ, az SZDSZ elhatárolódása este nyolcra, lapzártára időzítve jött, amikor már nem lehet erről külön publicisztikát írni. A felelősség alól azonban nem mentesít egy ilyen anonim fogalmazvány: lám, ezekkel kormányoznak együtt. Ezekkel, akik egy pufajkást ünnepelnek, aki nem bánt meg semmit, s a demokratikus berendezkedést a régi antidemokratikus berendezkedés szerves folytatásaként tudja csak elképzelni. A kormányzati pártsajtó meg polgári születésnapot hazudva tercel ehhez a gyalázathoz – igaz, a „legszenvedélyesebb igazságbeszéd” teoretikusai, védelmezői és asszisztensei végképp kiiktatták a politikáról való közbeszédből az erkölcsi tényezőt. Mégis valami olyan határvonalhoz érkeztünk a saját ünneplésén zavartan és tétován bolyongó exminiszterelnök performanszán, amit valamelyes jövőképpel rendelkező demokrata már nem léphet át. Már az is gyalázat volt, amikor a múltat végképp eltörölni akarták, hogy zavartalanul garázdálkodhassanak a történelmileg analfabéta jelenben. A múltat végképp átírni azonban nem engedjük. S végképp nem egy kánikulai pufajkás kedvéért.