(ki szomorú…)

Én nem tudom, végzetessé válhat-e, ha egy ország depresszióba esik. A depresszió csúnya betegség. Úgynevezett „mániás” formája pedig látványosan és megtévesztően ijesztő. A beteg a kór bizonyos szakaszában felpörögni látszik, túlontúl élénk, már-már agresszívan tevékeny, aztán szinte egyik pillanatról a másikra pokolmély búskomorság fogja el, a halál szállja meg az álmatlanul vergődő elmét és lelket.
Valószínű, hogy ez a betegség, mint annyi más, kívülről hatol az ember belsejébe, a külvilág benyomásai, szorongásai és csapásai teremtik meg létrejöttének lehetőségét, hogy aztán szétterjedjen minden belső ellenállást elsöpörve. Az általam ismert adatok szerint Magyarhon lakóinak jelentős hányada küzd depresszióval, esetenként az egész országon végigsöpör a rosszkedv szele, s a bú ellentétpárjaként harsány röhögés hallatszik, miközben az elfojtás és a reménytelenség agresszióvá lényegül. Nem véletlenül tartja a mondás, hogy sírva vigad a magyar.
Dante Isteni színjátékában így beszél erről: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém. / Ó, szörnyű elbeszélni, mi van ottan.”
Jómagam, ha egyáltalán jónak vagyok nevezhető, átéltem hasonló helyzetet, mégpedig a nyolcvanas évek elején, amikor valószínűleg nem tudtam, mi végre élek. Egy fiatal orvosnő, akinek elpanaszoltam búval bélelt, esendő voltomat, a legnagyobb jóindulattal vigasztalt: „Minden normális, gondolkodó embert utolér ez az állapot. Egy értelmiségi vagy művész aligha tud kitérni előle. Szerintem bizonyos emberi minőség jelzése is ez a betegség.” Olyan jóságos és kedves volt, hogy egy pillanatig szinte úgy éreztem, örülnöm kellene, miként az ember, teszem azt, elegáns megjelenésének örül. A kedves doktornő, mintegy saját tézisét bizonyítva, két héttel később öngyilkos lett. Harminc-egynéhány évet élt.
De hát a kérdésünk nem egyénekre vonatkozott, hanem arra, mi lesz depresszióba süppedt társadalmunkkal. A kollektív öngyilkosság nem tűnik politikailag korrekt megoldásnak. Az ország tehát nyilvánvalóan vonszolódik tovább, s néha – miniszterelnöki, hatalmi intenciókra – azt képzeli magáról, hogy bokréta Isten kalapján, s átesik, mint egy szocialista kongresszus, a mániákus szakaszba? Nem-nem! Megfigyelhető, hogy nálunk a melankólia nem fokozott kényszeres tevékenységgel, hanem dühvel és gyűlölettel váltakozik, s még azok is, a szocialista újgazdagok, akiknek legtöbb okuk volna a vigasságra, gyűlölik a népesség másik felét. Ez is azt bizonyítja, hogy valódi betegségről, depresszióról van szó, hiszen a mélakórt nem gyógyítja a pénz.
Ha mélyen belenézünk a hatalom birtokosainak és komornyikjaiknak a szemébe, ott felfedezhetünk valami mániákus csillogást. Ők a depresszió hullámvasútjának éppen a legtetejére értek kényszeres reformjaikkal. Nézzék csak meg, miként csillog egy-egy Horváth Ágnes-szerű miniszter szemüvege a magabiztos tevékenység lázában! Valamikor, messze az egészségügyi reform előtti korszakban, az ilyeneket hideg zuhannyal hűtötték le; de jelentsük ki bátran, hogy a legfőbb főnök túlfűtött országmegmentő kedve lehűthetetlen.
Vajon tehetünk-e mást, mint hogy bölcsen megvárjuk, amíg magától lehűl, s szembenézve az igazsággal, végleg elszomorodik? Joggal várhatunk erre? Én nem tudom…