Köznapló

Július 12., csütörtök
Tolsztoj holttestét tehervagonban vitték haza Jasznaja Poljanába, a lánya ír róla. Hordós hering, egy zsák só, két láda cukor utazott vele. És ilyen kocsi vitte haza a halott Csehovot is Németországból. Annak oldalán felirat is volt: „Osztriga szállítására”.
Bezzeg ha egy politikus köszön el a világtól! Az újságok gyászkeretben jelennek meg, a rádió megszakítja adását, temetése napján lezárják a forgalmat, a koporsót ágyútalpra helyezik – az ember ámul, ki temetnek? Istent?
Nem. Egy színészt, mi mást? A politikus szerepet játszik. Ma ilyet, aztán holnap olyat, fellépései során pofákat vág, gesztikulál, integet. És ha még csak a szerepeit váltogatná. De cserélgeti a nevét is. Lenin, Hitler, Sztálin, Trockij, Tito, Kádár – művésznév egytől egyig. Hogy mennyire komolyan gondolták a színészetet, elég megnézni a Mussoliniről készült képeket. Vagy ahogy Hitler próbál a tükörben. Amerika sztárelnöke, Ronald Reagan színész volt, és Castróról se kéne megfeledkezni. Ötórás beszédei, mint egy-egy drámai Shakespeare-monológ.
Mi, magyarok itt is kivágjuk a rezet. Aczél György ifjú emberként, még Appel néven, színésznek készült, a politika porondján hasznosította komédiázó talentumát. Nagy alakításait akkor nyújtotta, amikor fájdalmas arccal eljátszotta a raportra rendeltek előtt, mit kapott miattuk Kádártól.
Pikáns az is, hogy hány színész ült be képviselőnek negyvenöt után: Major, Kállai, Avar, Bánffy, Darvas, Pécsi Ildikó – a rokonpálya vonzotta őket? Vagy azt hitték a pártok, hogy felhasználhatják képességeiket? A pártok tévedtek. Szürke képviselő volt mind.
Illyést Farkasréten temették. Megjelent Aczél is – szomorúságot igazított a képére, azt játszotta, hogy ott van, hogy gyászol, tessék észrevenni őt. Észrevették, többen összesúgtak a sír körül: „Látod, eljött…” Hát persze. Sokszor vacsorázott az Illyés-villában a Szemlő-hegyen, s ha már az erdélyi magyarok dolgában nem tudta viszonozni Flóra asszony főztjét, meg kellett köszönnie valahogy a vendéglátást. Így.

Július 13., péntek
Dívák, ezzel a címmel jelent meg pár hete egy CD. Ilyen neveket látni a borítón: Szulák Andrea, Oláh Ibolya, Auth Csilla – kik ezek? Tudják egyáltalán a lemez kiadói, mit jelen ez a szó?
Ha már díva, akkor Maria Callas. Vagy Sophia Loren. Marlene Dietrich. Itthon Mezey Mária. De leginkább mégis Garbo. Róla mesélték, hogy egy reggel szólt Stokowskinak, a remek dirigensnek (egy ideig a szeretője volt), kísérje el szokásos sétájára a Central Parkba. Nem tehetem, mondta Stokowski, délelőtt próbám van a New York-i filharmonikusokkal. Százhúsz ember vár rám… Mondja le, szólt oda a színésznő, mert aki Greta Garbo, annak így kell szólnia.
Stokowski nem mondta le, pár hónap múlva véget is ért a szerelem.
Kérdem én, van-e a lemez magyar „dívái” közül egy, aki képes legalább a Postás szimfonikusok délelőtti próbáját lemondatni a karmesterrel? És aki úgy tud megjelenni, mint Mezey Mária tudott – hatvanévesen? Hogy a tartás? Azt jobb, ha hagyjuk. Láttam „díváink” tévészerepléseit – a Lehel téri sajtárús asszonyok némelyikében több az elegancia, mint bennük.

Július 17., kedd
Nagy a hőség. A városban még nagyobb. Ezt csak a meteorológusok igyekezete múlja felül: a nap gyilkos erejével riogatnak. Mintha tehetne róla, hogy erős az UV sugárzás. Hogy valaki leég a strandon. Hogy a Combino villamosokon kibírhatatlan a meleg. Hogy a kórházakban nincs klíma. Hogy a panelházak lakóinak kedve elmegy az élettől.
Pedig a Nap semmiről nem tehet. Sőt. A Nap maga az áldás. Örülni kell, hogy ereje rendíthetetlen. Ezért képes gyógyítani. Erről persze nem szól senki – a bulvár nem lát benne szenzációt. Izgalmas, címlapra az kerül, ha a feleségét legyilkoltatni akaró gengszter kijelenti: ő nem bánt senkit. Most engedték ki. Hibás az elméje, mondják. Régi trükk, a dzsentrivilágból hozták. Várt rá egy fickó. Fekete póló, elöl vörös nappal, karja, mint a combom. Példája derék, adófizető polgárnak…
De hagyjuk a sötétséget, térjünk vissza a ragyogásba.
A magyar természetgyógyász doktorok egyik legjobbja a két háború között Bucsányi Gyula volt. Napfürdőzés s a napfény gyógyhatása, ez a címe könyvének a harmincas évekből. Van benne egy fontos mondat: „A nap orvosság! Mégpedig erős orvosság, amelyet gyakran hígítani kell…” Lám-lám, és mégis keltenek félelmet az emberekben. Bebeszélik nekik, hogy a Nap nem a barátjuk, hanem az ellenségük. Miért?
Mert titkolni akarják, hogy az egészség lényege a megelőzés, nem pedig a gyógyítás – ezt egyébként a kínaiak kétezer éve tudják. Hogy akkor itthon miért nem szólnak róla, és miért nem jut megelőzésre egyetlen forint sem a kormány úgynevezett „reformjaiban”?
Mert a megelőzés nem üzlet! Az igazi, a nagy biznisz, ha beteg leszel. Meg is tesznek érte mindent, hogy az legyél. Például úgy, hogy hőség idején rád tukmálják hideg italaikat, holott – meg lehet kérdezni a sivatagi beduinokat – ilyenkor a forró tea segít. Ez világos, de lehet-e keresni a forró teával? Nemigen. A nemzetközi cégek ezért úgy döntenek, ha tea kell, legyen, de mindenképpen hideg. És összelögybölték Ice Tea név alatt a márkás italblöffök egyikét.
A média tudatlanságban tartja a magyart, így annak ismeretei egy afrikai zuluéval se érnek fel, ha a saját egészségéről van szó. Azoké ott apáról fiúra száll, és tudják, mit kell tenni a hőség, a szomjúság, a fertőzések ellen. Nálunk ilyesmit az alapiskolák nem oktatnak, a családból pedig kihaltak azok a nagyanyák, akik tudták a természetes gyógymód ezernyi titkát. Családok tízezreiben sose mondják a gyereknek, hogy evés előtt moss kezet, vagy hogy ha vécén voltál, mosd ki a feneked. Fogalmuk sincs arról, hogy gyomorrontásnál a böjt többet használ, mint a pirula, vagy hogy hőség idején nem húst kell enni, hanem főzeléket.
(Hahó, népművelők, tanárok, papok, írástudók, merre jártok?)
Magyarországon a kommunisták szoktatták le az embereket arról, hogy segítsenek magukon. Azt mondták: gondoskodik rólad a párt. A tanács. Ha meg beteg vagy, ott az SZTK… Ennek eredménye, hogy ha történik valami „furcsaság”, például hőség van nyáron, mindenkinek a szájába kell rágni, mit tegyen. Ujjong a köztévé, tapsol a rádió: fantasztikus, hogy 35 fokban a fővárosban vizet osztanak – s ebből is pártpolitikát csinálnak –, holott ebben semmi új nincsen. Úrfi koromban kis falvak vasútállomásain, mint Kétpó vagy Tiszatenyő, kannával várták a pesti vonatot a gyerekek, és mérték az utasoknak a vizet. Nem volt légkondicionálás, volt helyette zsalu.
Órákig sorolható, mint tették a kommunisták félszázad alatt önállótlanná, magatehetetlenné az országot. És társaik, a liberálisok se különbek. Az emberek szemére legszívesebben ellenzőt kötnének, ne lássanak se jobbra, se balra, csak amerre kívánatos: ez a „szabadság”, amiről annyit beszélnek. Erre példa az is, hogy lapjaikban hovatovább a fejkendőt csak akkor emlegetik, ha muzulmán nőkről esik szó. Olyankor soha, mikor a hőség ellen kéne felkötni.
Az egyiptomiak nem utálták, ellenkezőleg: istenként tisztelték a Napot, pedig ott erősebben tűz, mint felénk. A kultúrember tisztelete másféle, s már csak a pénz iránt rendületlen. Annak jegyében hát, hogy ő „szabad”, csupaszra vetkőzik délidőben, majd mikor bőre sebesre ég, csodálkozik.
Szobám falán két kép is van, melyet a Nap ural. Egyik Koreából való, gyöngyház berakású. Két darupárt látni rajta, alattuk fészek, benne négy tojás, hátul vörösen izzik a Nap. A másik egy kanadai fametszet, indián művész keze munkája. A tenger fölött sas repül, tollával szinte érinti a vizet, fején napkorona. Vékony vonal jelzi a napot, mégis odavonzza a szemet.
Nem ismerem a festők nevét, fölösleges. Európai mánia, ott kutatják, ahol kalapács kopog, és pénztárgép csörög: árveréseken. A két képet azért tettem a falra, mert összekötnek a végtelennel. De nem is jó ez a szó, túl egzakt, a természettudományra utal.
Én azt várom, hogy a Nap a semmivel kössön öszsze. Azzal a semmivel, amelyből majd egész lesz. Nem kell, hogy nevem ékítse. Csak elkészüljön. Hasson. Méltó legyen.
Számomra a Nap Isten szeme. Kora reggel azért jövök ki a ház elé, hogy belenézzek. Ekkor még állom a tekintetét. Mikor hőség van, talán mert alföldi vagyok, onnan való, ahol a legmelegebbet mérték, eszembe jut, milyen kegyetlen munka volt a cséplés. Vagy a krampácsolás a felhevült töltéseken. És lehet-e fennkölt az ember, mikor forró nyárban aszfaltozók mellett visz el az útja? Őket égeti a nap, míg én árnyékban hajolhatok a papír fölé. Ilyenkor érzem, hogy adós vagyok. Pár éve kérdezte valaki, miért rakok mérlegre minden szót? Lelkiismeretem diktálja így, feleltem. Így törlesztem az adósságom. Ha szemét módon írok, kacsingatva ide-oda, visszaélek helyzetemmel. Rongy ember az olyan író, aki elfelejti ezt.
Van azért pillanat, mikor elfelejtem… Amikor a visegrádi várhegy mögül előbukkan a Nap. Ilyenkor átjárja a lelkem valami, amit a nagy szufi költő, Rúmí fogalmazott meg a legpontosabban: „Értékesebb vagy, mint ég és föld együttvéve! / Mit is mondhatnék még ezen túl neked? / Saját értékedről neked sejtelmed sincsen.”
Isten mindenkit feladattal indított az életbe, erre emlékeztet a három sor. Aki a Napot ellenségének mondja, sose teszi föl magának a kérdést, mi az ő feladata. Nem is fogja megtudni, még tán azt sem, hogy nem a Napnak ellensége, hanem önmagának.