Lengyel emlékekről Verőcén

Július 6. és 8. között rendezték meg az idei művészeti napokat a Duna menti településen. A rendezvénysorozat kapcsán vasárnap délután Erős László szerkesztő úr értő irányításával az egykori lengyel menekültekről beszélgettünk. Több mint hat évtizeddel ezelőtti emlékeket elevenítettünk fel. Régi fényképek jártak körbe: egyenruhás férfiak a verőcei udvarokon, egyikük-másikuk fején a jellegzetes négyszögletes lengyel katonasapka, csoportképek, ahol együtt vannak magyarok és befogadottak. Nógrádverőce – így hívták akkor – már a két háború között népszerű nyaralóhely lett, megkapta az üdülőfalu címet is. Így azután az 1939. szeptemberi tragédia után a Magyarországra menekülő lengyelek közül számosan kaptak Verőcén lakást. Nem egy közülük itt maradt egészen a háború végéig. Hallgatjuk róluk a történeteket, hiszen eljöttek néhányan olyanok is a beszélgetésre, akik még emlékeznek rájuk. Sokszor együtt énekelték a lengyelekkel a verőceiek az Isten, ki Lengyelhont… kezdetű himnuszt, baráti kapcsolatok alakultak ki, volt, aki végleg itt maradt, és családot alapított nálunk, és a temetőben is található lengyel sír, amelyet a helybeliek gondoznak. Elhangzott Gadomski mérnök úr neve, aki a szovjetek bejövetelekor áldozatkészen segített a verőceieknek, nemegyszer meg tudta fékezni a megszállók erőszakoskodását; egy ideig még a háború befejezése után is a községben maradt, tolmácsként tevékenykedett, s amikor összeíratták a német nevűek listáját, ő ezt a dokumentumot eltüntette, így innen senkit nem vittek el, nem telepítettek ki.
Verőcén élt 1942 és 1946 között a XX. századi lengyel irodalom Hamvas Bélára emlékeztető óriása, Stanislaw Vincenz is, aki szép esszében (Magyarország kapuja) örökítette meg a dunakanyari tájat, és magyarul is olvasható visszaemlékezéseiben (Beszélgetés a szovjet megszállókkal) pedig felidézte azt is, miként élte át ebben a faluban a háború borzalmait.