Megbukott-e a szalámitaktika?

T I S Z T E L T S Z E R K E S Z T Ő S É G

Megdöbbenéssel olvastam Tamáska Péter Szalámi vékonyan – Halkan és csendben, mint az áruházi tolvaj, hatvan éve kisurrantunk Európából című, a Magyar Nemzet Magazin június 9-i számában megjelent cikkét. Ha nem hinném azt, hogy a szerző csak a tények nem ismerése következtében írta, a magyar nép súlyos megrágalmazásával és ellenséges propaganda terjesztésével vádolnám.
Abból indul ki, hogy az 1947. június 9-i „paktum a Baloldali Blokk és a kisgazdák között orosz szuronyok nélkül is megpecsételte a magyar demokrácia sorsát: itt valóban nem az utcáról, hanem a parlament berkeiből indult ki a forradalom”. Majd később: „Halkan és csendben, mint egy áruházi tolvaj, kisurrantunk Európából.”
Nos, Tamáska úr nem akarja tudni, hogy:
1. Az 1945. november 4-i első általános és titkos választáson a szavazók 92 százaléka szavazott, 83 százalékban a demokratikus pártokra; ez a parlament pedig a döntő pillanatban, amikor Rákosiék 1947 februárjában Kovács Béla kiadatását követelték az ÁVO számára, óriási többséggel megtagadta a kisgazda vezető mentelmi jogának felfüggesztését.
2. Rákosiék erre tehetetlenségükben a szovjetek segítségét kérték, amelyet azok – a háború utáni politikájuk talán legnagyobb baklövéseként – meg is adtak, és a győztesek által elismert magyar kormányzat ellen foganatosított, idegen beavatkozásnak minősülő puccsal végre is hajtottak: 1947. február 25-én Kovács Bélát katonai erővel elhurcolták, és a hatalmat a kommunisták kezére játszották. Ez a nap lett a parlament által 2000. június 13-án elfogadott határozat alapján a kommunizmus áldozatainak emléknapja, és ennek a gyásznapnak az emlékét hirdeti a 2002-ben a Kovács Béla-szoborbizottság által emelt budapesti Kovács Béla-szobor is.
3. Ugyancsak az 1947. év június második napján lemondatták és emigrációba kényszerítették Nagy Ferenc miniszterelnököt. A szovjetek azzal fenyegették meg, hogy Kovács Béla sorsára jut, ha hazatér svájci látogatásáról. Ezzel beteljesedett a Truman elnök által „gyalázatos vörös puccsnak” nevezett teljes hatalomátvétel. Ettől kezdve Dinnyés Lajos, a magyar Quisling ült a kormányfői székben.
4. Téved Tamáska, amikor azt írja, hogy Nagy Ferenc a nyugati emigrációban elmélkedhetett a kommunista „szalámitaktika” sikerén. Nos, Rákosi „szalámitaktikája” azt célozta, hogy válogatott eszközökkel lefaragja a kisgazdapárt abszolút többségét a nemzetgyűlésben. Az arány ez volt az elején: a 409 mandátumból 245-öt kapott a kisgazdapárt. Az első kísérlet a Sulyok-csoport 20 képviselőjének kizárása volt (a Rákosiék által követelt 85 helyett!) a kisgazdapártból, de nem a parlamentből. A „köztársaság-ellenes összeesküvés” vádjának segítségével még nyolc képviselőt szorítottak ki. Ezúttal a parlamentből is, ám a helyükbe kisgazda pótképviselők léptek. Akadtak további kilépések is, de 1947 februárjában, amikor Kovács Béla kiadatásáról szavaztak, a kisgazdapárt abszolút többsége, a vele szavazó Sulyok-pártiakkal, sőt több parasztpártival támogatva ország-világ előtt nyilvánvaló volt. Tehát? A „szalámitaktika” látványosan megbukott.
5. Mindaz, amit a cikk további háromnegyed részében összehord, nem a magyar népnek és karizmatikus vezetőinek a lelkét terheli, hanem annak következménye, hogy kétéves küzdelmük a világ akkori legnagyobb hatalmával szemben bukott el.
6. Népünk azonban a szovjet-kommunista hatalomátvétel után is még egy utolsó alkalommal az urnákhoz járult a kék cédulás választáson, és 78 százalékban szavazott a zsarnokság ellen.
Vajon milyen érdek vezette Tamáska urat, hogy:
1. ilyen megvetéssel beszéljen nemzetéről?
2. semmibe vegye népünk régi szabadságküzdelméhez hasonlítható ellenállását a szovjet-kommunista puccsal szemben?
3. ezzel szemben a „szalámitaktikát” megtévesztően győzelemnek minősítse?
4. a mindvégig bátran küzdő Független Kisgazdapárt lefejezése és terrorizálása, a kommunista diktatúra tényleges bevezetése után is azt állítsa, hogy a polgári oldal (valójában egy Quisling-kormány) „paktumot” kötött a hatalom bitorlóival, vagyis felelős a demokrácia felszámolásáért?
5. egy „áruház halkan és csendben kisurranó tolvajához” hasonlítsa a magyar szuverenitás legfőbb letéteményesének, a magyar nemzetgyűlésnek hősies ellenállását a küszöbönálló szovjet-kommunista puccsal szemben?
Csicsery-Rónay István,
az Ezerkilencszáznegyvenöt Alapítvány ügyvezető alelnöke


Válasz Csicsery-Rónay Istvánnak
A Magyar Nemzet szerkesztőségéhez írott levelének második részében foglalt, személyemet sértő pontokat nemigen tudom értelmezni. Annyit azért megállapíthatok, hogy Ön mint közlevélíró a társadalmi érintkezésben se nem hűvös, se nem óvatos. Mondhatni, sértő. Tudom, hogy 1947-ben összeesküvés vádjával nyolc hónapig tartották fogva, majd emigrált. Könyve, Magyarország, 1945–1947 és a kérdéses időben összeesküvéssel vádolt Saláta Kálmánról írott dokumentumdrámája ma is forrásmunka. Ami viszont az Ön részéről az általam írott s tudatlansággal vádolt passzusokat illeti, az 1993-ban a Bodo Harenberg-koncepció alapján szerkesztett Chronik des 20. Jahrhunderts (A XX. század krónikája) magyar fordításának 696. oldalán található értelmezéséből indultam ki. Az új kisgazda vezetés eszerint Dobi Istvánnal és Dinnyés Lajossal az élen ellenkezés nélkül egyezett bele a Baloldali Blokk követeléseibe 1947 tavaszán. Az alcím: Megállapodás a Baloldali Blokkal: a polgári demokrácia vége.
Ami az Ön első érdembeli kifogását illeti, túlzás lenne a parlamenti választásokon részt vevő, a kommunisták társutasainak tekinthető nemzeti parasztpártiakat és szociáldemokratákat egyértelműen demokratikusnak nevezni. Sőt, hogy a nemzeti és keresztény értékeket védelmező Mindszenty hercegprímást idézzem, az 1945. október 17–18-án ülésező püspökkari konferencián megfogalmazott körlevél felhívja a hívek figyelmét arra, „hogy a keresztény választó nem adhatja szavazatát olyan irányzatra, amely újabb elnyomást, újabb erőszakos uralmat, a természettörvények mellőzését felelőtlenül és sűrűn elköveti”. Mindszenty a kommunisták mellett – mint ezt a kor kiváló történész szakértője, Izsák Lajos hangsúlyozta, s akkoriban a hívek is jól megértették – a másik két baloldali pártra gondolt.
Hogy miért Kovács Béla elhurcolásának s nem a kommunistákat az utolsó szó jogán megbélyegző Donáth György kivégzésének vagy a kék cédulás választásoknak az évfordulója lett a kommunizmus áldozatainak emléknapja Magyarországon, ez a rendszerváltás után a honatyák döntésén múlt. A lényeg az, hogy a Magyar Országgyűlés megfizette a múlttal szemben fennálló adósságát. S ha 1947 februárjában volt is tiltakozás az Országházban Kovács Béla elhurcolása miatt, a kisgazdák eltűrték a németek elleni fellépés szülte s az orosz veszély láttán újraéledő Magyar Közösség, valamint a saját pártjuk felszámolására irányuló, „a magyar köztársaság és a demokrácia elleni összeesküvés” vádjával lefolytatott koncepciós pert (s az Ön őrizetbe vételét is). Az az év júliusában, tehát még a választások előtt kiadott fehér könyv okmányokat közölt „a Kisgazda Párt vezetőinek, első sorban Nagy Ferencnek és Kovács Bélának az összeesküvésben való részességéről, a Kisgazda Párt kettős vezetéséről és összeköttetéséről a nyugatra menekült fasisztákkal…” Elhitték-e ezt a vádat a lassan hitelét vesztő párt képviselői, amikor 1947 tavaszán, a per idején csaknem ötven képviselőt zártak ki saját soraikból az országból való menekülésre késztetve vagy az ÁVO karjaiba lökve őket? Elég megnézni a fehér könyvben a rettegett Pálffy György altábornagy jobbkezének, Kardos György kihallgatásvezetőnek az aláírását Kapócs Ferenc vallomásánál – aki a könyv szerint minden kényszer nélkül tette vallomását –, hogy lássuk, még a legnaivabb kisgazdáknak is okuk volt kételkedni a népbíróság vádjainak hitelességében.
Végképp nem értem a levélírót, amikor arról ír, hogy „a szalámitaktika” látványosan megbukott: az, hogy 1947. augusztus 31-én, a kék cédulás választások napján az ország majd 78 százalékkal a zsarnokság ellen szavazott, szociológiailag megfontolandó ugyan, de az eredményt tekintve csak múltat szépítő számmisztika. Én a tényeket ismerve ilyesmit ki se tudnék találni, ha megfeszülnék se, főképp ha az egykori kisgazda propagandista, Szabó Miklós 1957-ben írott „önvallomását” olvasom, amelyben arról ír, hogy lelkiismeretének engedelmeskedve – azaz szalámivá válva – lett az új rend legfontosabb hírszerzője az emigrációban. Vagy bocsánatkérőleg mégis Csicsery-Rónay úrnak higgyek, vagy mondjuk az újpesti tiszti főorvosnak, Pesta Lászlónak, a kisgazdák egyik akkori vezető politikusa a „felszabadulás” 25. évfordulóján tett nyilatkozatának – aki Rákosi alatt, 1950-ben a Fővárosi Tanács elnökhelyettesévé avanzsált –, hogy csak olyanok állíthatják a kommunisták „vezényszavának” maradéktalan érvényesülését a többi pártban, akik szándékosan el akarják ferdíteni az igazságot? Mint mondjuk én?
Tamáska Péter