Istenem, ha minden ilyen flottul menne! Ezt ugye Alvie Singer (Woody Allen) mondja a vásznon az Annie Hallban, a mozi előcsarnok jelenetében, miután a váratlanul feltűnő Marshall MacLuhan megerősíti, hogy az előtte sorban álló okostojás baromságokat beszél. Szóval ha ritkán is, de van úgy, hogy szépen mennek a dolgok, majdnem maguktól. A legutóbbi Mindenzenében például egy pompás promóciós antológia, a Hungry for Hungary? kapcsán arról elmélkedtünk, hogy a kiadványt azonnal kereskedelmi forgalomba (és a tananyagba) kellene helyezni. Pár nap múlva érkezett egy levél, amelyben Szép Fruzsina, a Magyar Zenei Exportiroda irodavezetője értesített, hogy az opus esszenciája, a We are Magyar! már kapható. Na kérem, akkor addig is, míg folytatása következik, ezt tessenek keresni, többek között a Muzsikás, a Romano Drom, a Söndörgő, a Paso, a Zuboly, a Kerekes Band és a Mitsoura tart eligazítást arról, hogy mi is a magyar.
Közben július elején rendben lezajlott a Volt-fesztivál is, méghozzá a tizenötödik. Másfél évtized alatt a soproni Volt kisközösségi gitározásból európai rangú fesztivál lett, tízezrek személyes kedvence. Megérdemelten, mert egy gyönyörű város fölött, festői környezetben zajlik a szögelés, szabad és erőszakmentes, áttekinthető és nagycsaládias. A hogyan tovább is érdekes lesz, mert úgy tűnt, az esemény az idén már nekifutott a saját kerítésének, elég gyorsan ki lehetett tenni a megtelt táblát a fentiek fenntarthatóságának érdekében, a további terjeszkedés pedig szigeteződéshez vezet, abból pedig egy éppen jó. Ez persze nyilván a jövő zenéje, nézzük, mi volt. Soha ennyi külföldi húzónév. A Roots hozta is a formáját, annak ellenére, hogy a dumaember nem vett levegőt, beskatulyázhatatlanok a hip-hopba, nem véletlen, hogy a Lollapaloozától a montreux-i dzsesszfesztiválig mindenhol szívesen látják őket. Izgalmas, már-már bonyolult zene, Prince szokott ennyi mindent összegyömöszölni egy dalban, tényleg lemennek a gyökerekig, hogy aztán valami egészen trendinél bukkanjanak elő, és cefetül néznek ki, a dobos konkrétan a hetvenes évekből maradt ránk. Azt az estét a Pál Utcai Fiúk (ők olyanok, mintha kilencvenegyben belecsúsztak volna egy hibernálásba, és ez nagyon jó, ugyanolyan frissen hozzák ugyanazt), valamint Yonderboi (végre nem egy droid volt a dobos) melegítette be, és persze megjött a szokásos eső. Másnap a Laibach adott ízelítőt abból, hogyan is élünk mi itt a nagy fejlődésben és haladásban (siralmasan), és hogy milyenek a kilátásaink (siralmasak). Az első részben himnuszok, aztán ismét kiderült, miből született a Rammstein, és hogy milyen az elektrosokk, ha valódi, és nem a Prodigy-féle bohóckodás. A Nagyszínpad aznap a magyaroké volt, egy nagyon egyben lévő, csúcsformát mutató Quimbyvel és Ákossal, a ceremóniamester ismét szintetizált néhány generációt, totál telt ház. Az időjárás ezúttal könnyű tájfunnal vétette észre magát.
Én már a kilencvenes években sem vettem észre, hogy a brit Prodigy határozná meg a kort, és benne engemet, ami meg mostanra maradt belőlük, az szánalmas. A helyi pletykák szerint a következő kéréseik voltak a programokat illetően: vásárlás egy hipermarketben, étkezés egy gyorsétteremben. Igények a színpad mögé: prostik és egy házimozi-rendszer. Utóbbit nem tudom értelmezni, hacsak nem vették meg előtte a hipermarketben a Bors Máté összest kilenc-kilencvenért. Még nagyobb baj, hogy a zenéjükből helyenként árad a gonosz (nevezzük heroinnak), a legnagyobb meg az, hogy unalmas.
A Korn, ha lehet, még tahóbbnak bizonyult, de ezt már megszoktuk, a pökhendiség valószínűleg az image szerves része, csak az nem derült ki, hogy mire fel, az előttük játszó Tankcsapda lemosta őket a színpadról. Politikusokból is jutott ezúttal, Kóka kilógott a mezőnyből, Fodornak viszont jól állt a közeg, már csak a múltja miatt is, punk’s not dead, mint tudjuk. Egyébként minden a legnagyobb rendben volt, várjuk a sweet sixteent.
Amikor másfél évvel ezelőtt hosszú szünet után Paul McCartney kijött a Chaos and Creation in the Backyard című lemezzel, megállt a kés a levegőben. Természetesen nem az okozott meglepetést, hogy egy remek popzenésszel állunk szemben, de az anyag úgy oda volt rakva, ahogy a legkevésbé sem vártuk. És most itt van egy majdnem akkora meglepetés, a Memory Almost Full. A hatvanöt éves Macca élete úgy pörög, mint egy huszonévesé, válás, pereskedés, újrakezdés, lelépés az előző kiadótól (a Memoryt egy kávéházlánc adta ki), jobbnál jobb dalok írása, negyven évvel a Sgt. Pepper’s megjelenése után megidéződik a Beatles legszebb korszaka. Az új album nem egy lampionos kerti mulatság, Sir Pault hallhatóan egyre jobban foglalkoztatja a halál gondolata, el-elmereng az emlékein, ami nyilván életkori sajátosság, a forma viszont kortól függetlenül jó ízlésről tanúskodik. Az amatőr titokbúvárok természetesen ismét résen voltak, és kiderítették, hogy a lemez címe anagramma egyszersmind, For My Soulmate LLM (Linda Louise McCartney), és a lelki társnak, az elhunyt előző feleségnek szól. Az ilyesmire egyébként nagy kereslet van Macca munkásságában, az Abbey Road borítóján állítólag azért volt mezítláb (indiai utalás), mert már nem is élt a megjelenéskor. Mint láthatjuk, akinek halálhírét keltik, sokáig énekel.
We are Magyar! (Mama Records 2007) l l l l l
Volt-fesztivál, Sopron, 2007 l l l
Paul McCartney: Memory Almost Full (Hearmusic, Universal 2007) l l l l l
Rövidre vágva
Hot Fuzz (filmzene, Universal 2007) l l l
Miközben leharcolt rendőrök libát kergetnek, és átalakítanak egy szupermarketet, szól a töltelék közben egy kis Kinks, T.Rex, Eels, Supergrass és Troggs, nem olyan rossz.
lovarda
Lovagolni hívta a kiskorút, de inkább erőszakoskodott vele a lovardában
