A keleti fertályokról érkezett: felmenői Nyíregyházán és Debrecenben építészkedtek. Nem hátrány ez manapság, az általános nyugatkultusz idején?
– Magyarország építészetileg sokszínű terület: minden régió hozzátette és hozzáteszi a magáét. Büszke vagyok arra, hogy anyai nagyapám, Soltész Béla a Nyírterv igazgatója volt; apám, Kálmán Ernő pedig ma is aktív építész Debrecenben. Valóságos építész környezetben cseperedtem: apám, aki vállalatalapítóként került a cívisvárosba, még a „szintén építész” Latinovits Zoltánnal is egy társaságba járt. Gimnazistaként meghatározó élményem volt Bán Ferenc konzolos nyíregyházi művelődési háza, amely a maga idejében méltán nagy port kavart. Fontos épület: kitörési pont a szocreál sematizmus felszámolásában. Bán Ferenc jó barátja volt a nagyapámnak – ez is közrejátszott abban, hogy az építészet felé orientálódtam, ami korántsem nyolcórás tevékenység. Apám ma is úgy él, hogy „az építészet a minden” a jelmondata. Mióta a mesteriskolát elvégeztem, én is ez alapján élek.
– Eszerint egy építészdinasztiában nem feltétlenül jelentkezik a generációs ellentét?
– Van egy pincénk a bogácsi Hintó-völgyben, félúton ott szoktunk találkozni. Bogács nem csupán a gyógyvizéről, hanem tájjellegű borairól is nevezetes. Apámmal közös bennünk, hogy a Márai-féle életprogramot valljuk, amelyet a nagy író akként fogalmazott meg, hogy az embernek élete alkonyán egy terebélyes diófa alatt, bortermelőként kell búcsúznia az élettől, de abban a tudatban, hogy csinált valamit a szakmájában. Ez az utóbbi legalább olyan fontos: megnyugvás nincsen előzetes lángolás nélkül. Ebben a bogácsi borozóban két szobát is elrejtettünk. Kívülről nem látszanak, s ez az építész hivatásra is igaz: nem minden a kirakat. S még valami: hiába szívtam én magamba otthon az építészetet – az építészet utáni csillapíthatatlan vágy csak az egyetem után erősödött fel bennem.
– Ehhez nyilván szükségeltettek szemnyitogató mesterek is…
– A Köztiben (Középület-tervező Vállalat – Cs. J.) a nyolcvanas évek elején sokat tanultam Horváth Lajostól és Pintér Bélától, s igen nagyra értékelem Varga Levente életművét és stílusát is. A Közti, első munkahelyem, a Kálvin téren székelt, közel az Ötpacsirta utcához, így más mestereket is igen korán megismertem. Úgyszólván második otthonunk volt az Építész Pince.
– Kézenfekvő lett volna folytatnia a családi praxist. Miért nem Debrecenben indult el a pályán?
– Önálló utat kerestem, el akarván kerülni az apa-fiúi villongást. Később a szakmai rivalizálás feloldódott, de ezt akkoriban még nem lehetett biztosan tudni. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy ne jutottam volna szegről-végről „családi” megbízásokhoz. Nagyapám a református egyház építési tanácsnoka volt – az ő révén kaptam meg az őrbottyáni református gyermekotthon bővítésének feladatát. Később ez a referencia is segített a XII. kerületi református idősotthon tervezési munkálatainak elnyeréséhez, amelyet pályám egyik legmeghatározóbb állomásának tekintek. Debrecenhez kötődik Major Györggyel együtt az ottani egyetem társadalom- és egészségtudományi központjának és könyvtárának megálmodása is, amely az első nagy, 2,7 milliárdra rúgó beruházás volt a kilencvenes évek nagy egyetemi fejlesztései között.
– A Pro Architectura díjat a Váci úti irodaházáért kapta, ám igazán híressé saját hidegkúti háza vált…
– Ritka kegy, hogy saját maga legyen a megrendelője az embernek. Igen romantikusan úgy kezdődött, hogy eltévedtünk, megálltunk a szurdokban, s egy pillanat alatt beleszerettünk a telekbe. Mint kiderült, az ingatlan Doroszlai Katalin építész-festőművészé volt, sőt a szomszédos kőbánya is az ő családi tulajdonukban állt. A nyolcvanas évek végén épült fel az ikerház – végül az iroda került a másik felébe. Így váltam pesthidegkúti lokálpatriótává, s ezért kerültem kapcsolatba a Klebelsberg-kastéllyal. Klebelsberg Kunó igen sokat tett a poszttrianoni Magyarország kulturális identitásának megtalálásáért – hogy mást ne mondjak, Debrecenből is ő csinált egyetemi várost. Nagy sikernek tartom, hogy a magánkézbe került pesthidegkúti Klebelsberg-kastély szomszédságát már sikerült a köz számára visszaszerezni, sőt itt még nyári fesztivált is lehet szervezni. Ez igen fontos része az életemnek: tenni valamit korunknak a kétes értékrendjéből való kilábalásáért.
– Egy sikeres építésznek nem púp a hátára a MÉSZ-elnökség?
– Ötvenévesen az ember még aktív, nem akarja letenni a lantot, különösen egy olyan időszakban, amikor nem túlságosan könnyű világ jár az építészekre. Amikor két éve leültünk Reischl Gáborral a legsürgetőbb szakmai teendőkről beszélgetni, megerősödött bennem a meggyőződés, hogy az építészet képviselete is igen fontos társadalmi feladat.
– Kívülről nézve nem volt erre a pozícióra szüksége, hiszen tervezői munkáját elismerték: 2000-ben Ybl-díjjal jutalmazták, 2003-ban a gödöllői könyvtárért Major Györggyel közösen kaptak díjakat, 2005-ben a Klebelsberg-központért terjesztették fel Mies van der Rohe díjra…
– Aminek következtében jó kapcsolatot sikerült kialakítani az adományozókkal, akik voltaképpen a spanyol MÉSZ szerepét töltik be. Tavaly például sikerült elhozni az e pályázat anyagát feldolgozó kiállítást az építészet világnapjára Budapestre, hogy lássuk, mi történik az Európai Unióban.
– Elnökként milyen feladatok várnak önre?
– Meglepett Reischl Gábor lemondása, akinek a kétéves elnöksége alatt jelentős változások történtek a szövetségben. Az oktatást választotta a MÉSZ helyett, s ezt a döntését tiszteletben kell tartani. Ami a szövetségi életet illeti, mind a mai napig az 1990-es rendszerváltozást nyögjük, amely általános krízishelyzetet idézett elő az építészszakmában: szétestek a nagy építészirodák, felszabdalódott a piac, szétmállott a jogvédelem, kiszolgáltatottá vált a hivatás. A MÉSZ átmenetileg érdekvédő szervezet volt, ám az 1996-os kamarai törvény kihúzta a lába alól ezt a szőnyeget. Azt már csak ráadásként teszem hozzá, hogy nincs építésügyi minisztérium sem. Ebben a helyzetben szinte a semmiből kell csodát tenni.
– Ilyen körülmények között van-e létjogosultsága a szakmai elitklub koncepciójának?
– Amikor 1902-ben Lechner Ödönék megalapították a szövetséget, az építészet a fénykorát élte, a szervezet mégis elsősorban érdekvédelmi társaság volt. Minden körülmények között a vállalható értékek mentén működött, hiába politizálták át erőteljesen az ötvenes években. Így aztán a MÉSZ-t ma sem elitklubnak, inkább a minőségi építészetet zászlajukra tűző építészek összekapaszkodásának minősíteném.
– Az építésztársadalom létszámához viszonyítva mégis viszonylag kevés a MÉSZ-tag…
– A mintegy tízezer kamarai taghoz viszonyítva mindenképpen az. Nem mindenki elkötelezett a szakmában a minőségi építészet iránt. Szükség van e tekintetben szakmai iránymutatásra: a zsűrikben, a társadalmi fórumokon, a médiában. A minőségi értékrend többek között a díjakban, a pályázatok elbírálásában nyilvánul meg. Aki ezt vállalja, és képes is rá, köztünk a helye – beleértve a posztgraduális képzésben részt vevő fiatalokat is.
– Mi lehet hát a következő két év programja?
– A MÉSZ társadalomemelő ambícióját el kell fogadtatni a kamarákkal és a társadalommal, s a székházat is ilyen szellemben kívánatos működtetni. A legfontosabbnak azt ítélem, hogy rengeteg olyan épület van szerte az országban, amely vitát és megosztottságot vált ki. Izgalmas kérdés, mitől válik egy épület elfogadottá, értékessé. Ezért fontos a terv- és díjtanácsokban való aktív részvétel. Eredménynek tartom, hogy fél év alatt harminc MÉSZ-tagot sikerült delegálni a tervtanácsokba, illetve a Pro Architectura és Ybl-díj bizottságokba.
– Hogyan vélekedik a Nemzeti Építészeti Tanács közelmúltbeli megalakításáról?
– Szándéknyilatkozat erről már egy jó esztendeje létezik, s a tanács megalakulását csak üdvözölni tudom. Az indok egyszerű: lehetőség nyílik egy szakmai piramisszerű működés révén a visszacsatolásra a szaktárca felé. Az építészeti minőség fontosságát kommunikálni közös ügy, s ehhez elengedhetetlen az adottságainkat is átgondolni.
– Ez így túl általánosnak tűnik. Miben segíthet a MÉSZ maguknak az építészeknek?
– Lényeges például, hogy helyzetbe tudjuk hozni az uniós pályázatoknál a kis, különálló építészirodákat – oly módon, hogy összekapcsoljuk őket. Másrészt a nemzetközi építészeti kapcsolatok megélénkítésével igyekszünk pezsgést hozni a szakmai életbe. Igen jók a kapcsolataink a németekkel és a kínaiakkal, de megalakult már a spanyol–magyar építészeti egyesület is.
– Sokan riogatnak a nemzetközi sztárépítészek megjelenésével, akik Berlin és Prága után Budapesten is megvethetik a lábukat. Kell-e tartanunk tőlük?
– Előbb talán magunk között kellene tisztáznunk, hogy mit is akarunk voltaképpen. Ha például a Nyugati pályaudvar környékén a kormányzati negyedre nemzetközi pályázatot írnak ki, az fontos a MÉSZ-nek, hiszen végre-valahára megtörténik e terület „megmérése”. Aligha kétséges, hogy a főváros kitörési pontja a pályaudvarok rendbetétele. A kormányzati negyed legnagyobb szakmai hozadéka is az, hogy legalább megvizsgálják, miként lehetséges a Nyugatit újra integrálni a városszerkezethez. De ugyanolyan fontos, hogy elinduljon a társadalmi vita a Kelenföldi pályaudvarról – e rehabilitáció tárgyában szívesen látnék külföldi sztárépítészeket is, a zsűriben és pályázóként egyaránt. E zsűrikben helyet kapott Berlin és Barcelona főépítésze is. Ha tudjuk, hogy mit akarunk, ez is jó út.
– Vagyis nincsen kenyérféltés?
– Már hogyne volna. Ám a magyar építészek az elmúlt években mindinkább versenyképesek lettek: Cságolyék, Kellerék például állják a sarat, holott nem internacionális, hanem határozottan magyar hagyományokra alapoznak. De az organikus építészetnek is vannak külhoni sikerei. Egyre több külföldi megbízó keres meg magyar építészirodákat. Ebben a közvetítésben is igen fontos szerep jut a MÉSZ-nek.
– Lát-e esélyt a budapesti kátyúból való kikecmergésre?
– Átfogó fővárosi koncepció nélkül ez egyszerűen nem megy. Elég az expó, a millenniumi városközpont, a Nemzeti Színház példáját említeni. Rengeteg energia szállt el a levegőbe, s nem vagyunk olyan gazdagok, hogy ezt megengedhessük magunknak…
lovarda
Lovagolni hívta a kiskorút, de inkább erőszakoskodott vele a lovardában
