Teljes kép

A festőművész mint alkotó nem elégedhet meg többé a látható világ tükrözésével, amióta a fényképész felszabadította magát gépe mechanikus uralma alól. Kezében a gép merev eszközből komponáló akaratának, esztétikai érzékenységének megbízható tolmácsolója, leleplező és rögzítő fenoménná vált – mondta 1970-ben az egykori barát, Kassák Lajos Hervé képei láttán.
Lucien Hervé, eredeti nevén Elkán László 1910-ben született Hódmezővásárhelyen. Budapesten érettségizett 1928-ban, majd Bécsben festészetet és rajzot tanult. Egy év múlva Párizsba ment, hogy új célt találjon életének. Itt élt 2007. június 26-án bekövetkezett haláláig. Élete felér egy XX. századi művészeti antológiával, hiszen munkái során szinte minden neves európai művésszel megismerkedett, fotózta őket, vagy dolgozott velük.
Sosem tanult fényképezni, amikor azonban rákényszerült, különös érzékkel nyúlt a géphez. Párizsba érkezése pillanatától járta a Louvre és más múzeumok, galériák tárlatait. Rövid banktisztviselői munka után végleg otthagyta a megszokott, polgári életet, s a kor divatos eszméit követve a munkásosztály felé fordult. Ekkor ismerte meg első nagy szerelmét, Lucienne-t, s rá emlékezve, az ellenállás alatt vette fel a hasonló művésznevet.
Mielőtt végleg a fotózás mellett döntött volna, divatterveket és rajzokat készített, amelyek gyakorlatot biztosítottak a perspektíva adta lehetőségek megismeréséhez. A fotográfusi pályát 1938-ban kezdte egy jó nevű divatlapnál. Felismerte, hogy a fényképezés – szinte észrevétlenül – korunk legnépszerűbb művészetévé vált. Ahhoz azonban, hogy a tárgyi valóságon túl a látvánnyal ébresztett érzelmeket is közvetítse, a képnek sajátos nyelven kell megszólalnia.
Egész életében kitartóan kereste a téma uralkodó, beszédes jegyeit, s a látvány egészéből biztos szemmel emelte ki a számára legmegfelelőbb részletet. A háború alatt fogalmazta meg: vajon hogyan lehetne leképezni az emberi félelmet, a képen kifejezni egyszerre azt, amit az ember érez és azt, amit lát: „Azt szerettem volna elérni, hogy akik a képemet nézik, ugyanazt éljék át, mint amit én, hogy képeimmel ellentmondásos érzéseket is át tudjak ültetni másokba, hogy a nem látható is jelen legyen” – mondta egy beszélgetésünk alkalmával.
A háború után, 1948-ban Hervé végleg eljegyezte magát a fotóművészettel. Ez a frigy oly gyümölcsözővé vált, hogy Le Corbusier együttműködést ajánlott fel neki, amelyből életre szóló barátság lett. Ettől kezdve ő fényképezte a kor ünnepelt építészének valamennyi alkotását. Nevét azóta is úgy ismerik világszerte, hogy ő volt az, aki művészi rangra emelte az építészeti formák fényképezésének addig mechanikusnak hitt munkáját. Életműve azonban ennél sokkal színesebb. Portréi, csendéletei, tépett plakátjai, természet- vagy pillanatképei éppúgy magukon viselik látásmódjának karakterét.
„Éluard szerint egy versben minden szó dolgozik. Én is azt szeretném, hogy képeimben minden egyes vonalnak, formának, tónusnak elengedhetetlen szerepe legyen. Egy építészeti elem megengedi, hogy a konkrét részletek jó részétől megszabadulva a lényeget mondjam el” – vallotta nem sokkal halála előtt.
Bárki kereste fel, szívesen mesélt utazásairól dolgozószobája mélyén, elemezte és folytonosan újraértelmezte saját képeit, és kilencvenes évei ellenére is otthonosan mozgott nemcsak a XX. század művészetében, hanem az ókori szír és görög romok között, Indiában, Peruban vagy a középkori templomok sejtelmes félhomályában is.
Munkái jól példázzák a mindig nyitott, mindig kíváncsi és felfedezőutakra kész szellemet, akit sem majd évszázados kora, sem pedig változó egészségi állapota nem gátolt abban, hogy más minőségben lássa és láttassa azt, ami előttünk az utcán hever.
Pályáját befejezetlennek mondható, nemcsak azért, mert életében az alkotás és közlés vágya nem csillapodott, hanem azért is, mert ha ő maga nem is alkot többet, művei életre kelnek, és továbbviszik a bennük elrejtett üzenetet.
Lucien Hervé képei láttán Kassák így fogalmazott: számtalan asszociáció születik meg bennünk, hirtelen kíváncsiakká válunk, és megborzadunk saját vakságunktól, amelylyel mindennapi környezetünkben tévelygünk. Elérte célját, a „teljes képet”. Amely nem szorul magyarázatra, önmagában áll, igaz és egész.