Terroristagyár

K U L T Ú R S O K K

Most, hogy az Egyesült Királyság és az egész világ azon értetlenkedik, miképpen szánták magukat Londonban és Glasgow-ban öngyilkos merényletre jó körülmények között élő, feltehetően intelligens orvosok, ideje leszámolni egy népszerű nyugati mítosszal.
A szegény, tanulatlan és ezért kétségbeesett, mindenre kapható mozlim terrorista mítoszával.
Ez a mese szép lassan hízott tekintélyessé a tekintélyes lapok hasábjain, és bár mindig voltak ellenzői, nagyszerűen alá lehetett támasztani vele azt a politikát, amellyel a Nyugat kezelni óhajtotta az ellene irányuló iszlamista terrorizmust. Hogy miképp is néz ki ez a mítosz, talán elég idézni Thomas L. Friedmannak, a New York Times publicistájának és egyben az amerikai birodalmi politika legelegánsabb ideológusának egy 2003-as vezércikkéből:
„A [z iraki] háború igazi indoka annak szükségessége volt, hogy – Szaddám után – összeálljunk az irakiakkal azzal a céllal, hogy egy progresszív arab rendszert építsünk fel. Merthogy az igazi tömegpusztító fegyverek sosem Szaddám rakétái voltak. A minket fenyegető igazi tömegpusztító fegyver a növekvő számú dühös és megalázott arab fiatal, akiket a nem működő arab államok termelnek ki. Fiatal emberek, akik jobban utálják Amerikát, mint amennyire saját életüket szeretik.”
Szép gondolat. A logika szerint, amennyiben „megjavítjuk” a nem működő arab államokat, vagyis exportálunk nekik demokráciát, amelynek segítségével lecserélhetik despotáikat, megnyithatják iskoláikat a nők előtt, és a szegénységen enyhíthetnek a megnyitott piacra belépő külföldi befektetők teremtette új munkahelyek, megszűnik a terroristát „kitermelő” társadalmi közeg.
A terroristagyár.
Csakhogy a radikális nézeteket valló iszlamisták – úgy általában – se nem szegények, se nem iskolázatlanok, még csak nem is dühösek. Sőt. A Gallup közvélemény-kutató cég egy tavalyi felméréséből kiderül: ennek épp az ellenkezője igaz. A kilencezer mozlim megkérdezésével készült tanulmány szerint a „mérsékelt” és a radikális politikai nézeteket valló iszlám hívő ugyanannyit jár templomba és ugyanannyira vallásos. A radikálist két fontos dolog különbözteti meg társaitól: általában gazdagabb és iskolázottabb. Ráadásul a kérdésekre adott válaszokból az is kiderül, hogy a radikális nézeteket vallók elégedettebbek anyagi helyzetükkel, társadalmi státusukkal, mint mérsékeltebb társaik.
Friedman másik vesszőparipája, hogy a terror elleni háború a szívekben fog eldőlni: azazhogy mennyire képes megnyerni a Nyugat a mozlim értelmiséget, fiatalságot a modernizációnak és a „reformoknak”. A publicista minduntalan kifejti, hogy ehhez sürgősen „le kell venni” a képernyőről a palesztinok szenvedéseit bemutató híradásokat – no, nem a cenzúra segítségével, hanem azzal, hogy Izrael azonnal kivonul a megszállt területekről, és így nem ad alkalmat arra, hogy ezek az atrocitások megtörténjenek. Merthogy a palesztin szenvedés kitűnő lehetőséget biztosít az elnyomó arab rezsimek számára ahhoz, hogy a társadalmi feszültségeket amolyan külső ellenségkép gyártásával, az Izrael elleni érzelmek felkorbácsolásával vezessék le, és ezzel elodázzák, hogy ezekben az országokban elkezdődhessenek a valódi változások.
Csakhogy hiába vonult ki Izrael a megszállt területekről, és hiába tartottak demokratikus választásokat az autonóm területeken, a palesztin szenvedés képei, ha lehet, még inkább jelen vannak a híradókban. És hát mindezt csak súlyosbítja a korábban sosem látott iraki szenvedés, az amerikai megszállók kegyetlenkedéseit bizonyító képsorok, beszámolók. Ráadásul az utóbbi évek médiaforradalma, a gombamód szaporodó kábeltelevíziók és az internet terjedése nem hagyta érintetlenül az „arab utcát” sem: nem kétséges, hogy a mozlim világban elbukott – a televízión legalábbis – a szívek megnyeréséért folytatott küzdelem.
Sőt ha azt vesszük, a nyugati féltekén épp hogy Arábia hangja hódít el szíveket a CNN-től és a BBC-től: a londoni Financial Times múlt heti híradása szerint mintegy 20 ezer internetes előfizetője van már a pánarab Al-Dzsazíra hírtelevízió angol nyelvű adásának az Egyesült Államokban. Az előfizetők havi hat dollárt fizetnek azért, hogy figyelemmel kísérhessék a műsort az interneten keresztül, mivel Amerikában a kábeltársaságok egyszerűen nem közvetítik ennek a csatornának az adását (egyetlen társaság kivételével). Ez azért jelentős szám, mert az interneten meglehetősen nehéz rávenni a felhasználókat arra, hogy hírszolgáltatásért fizessenek.
A tanulságok zavaróak. Ahol eddig úgymond elkezdődött a demokratizálódás, ott fellángolt a vallási ellentét és fundamentalizmus (Gázai övezet, Irak), a bővülő sajtópiac pedig (azaz a sajtószabadság növekedése) jobb esetben azt eredményezi, hogy a nézők a nyugatitól eltérő hangsúlyokkal kapják – az Al-Dzsazírán világszínvonalon – a híreket. Rosszabb esetben pedig kifejezetten Nyugat-ellenes propagandáról van szó, mint például a múlt héten Irán által indított angol nyelvű Press Tv esetében, amely 24 órában sugároz híreket, elsősorban amerikai és európai célközönségének.
Mindez azt jelenti, hogy a gondok gyökere nem feltétlenül szociológiai és még csak nem is ideológiai eredetű. És kevésbé kulturális jellegű. Inkább hatalmi-geostratégiai játszma. Mindez azt az érzetet erősíti, hogy a Közel-Kelet demokratizálása, piacainak „felnyitása” nem fogja megoldani a terrorizmus problémáját. Már csak azért sem, mert az ottani radikálisok épp ez ellen küzdenek.