Kilencvenévesen hajtotta végre 1916. ejtőernyős ugrását Magyar Miklós nyugalmazott alezredes, s ez a teljesítmény „megsüvegelendő” – olvashattuk a lap sportrovatában. A sportember már a Rákosi-diktatúra éveiben, a szolnoki Kilián Repülőtiszti Főiskola ejtőernyős oktatójaként is a bátorságával tűnt ki.
Katonai munkaszolgálatosként 1951-ben a szolnoki hadi reptér építkezésén dolgoztam, a hétvégeken sóvárogva néztem muszos bajtársammal a barakktáborunkhoz közeli pálya széléről a kosárlabdázó tisztiiskolások edzéseit. Egy alkalommal a hozzám gurult labdát „csont nélkül” a kosárba dobtam, s ez egyszer-kétszer megismétlődött, mire odajött hozzánk Magyar százados úr, a Légierők kosárlabdacsapatának vezetője, és megkérdezte, lenne-e kedvünk a csapatban játszani. Hamarosan az együttes állandó tagjai lettünk, s a rabkosztnak megfelelő munkaszolgálatos kaját kiegészíthettük a tiszti étkezdében a hajózótiszteknek (pilótáknak) kijáró kalóriadús ételekkel, amelyekből zsebeinket, ingünket megtömve még a legyengült, éhező bajtársainknak is vihettünk. Jártuk az országot a csapattal, ám ilyenkor a munkaszolgálatos rongyok helyett tisztiiskolás egyenruhába kellett bújnunk. Sikert sikerre halmoztunk, elfogultság nélkül állíthatom: „feldobtuk” a csapatot. Egy alkalommal az iskola parancsnoka is megnézte mérkőzésünket, a félidőben gratulált játékunkhoz, majd Magyar Miklóshoz fordult: Ki ez a két növendék, nem ismerem őket? Mikor megtudta, hogy munkaszolgálatosok vagyunk, már a kupadöntőt követő díjkiosztáson sem vehettünk részt. Szerelésünket le kellett adni, szomorúan búcsúztunk növendék barátainktól és a százados úrtól, aki bebizonyította, hogy nemcsak a légtérben, hanem a földön is képes különleges emberi teljesítményre: titokban pártfogásába vett két munkaszolgálatost, ami azokban az években – talán nem túlzás – nagyobb kockázatot jelentett, mint több ezer méterről kiugrani egy repülőgépből. Magyar Miklós megmutatta a világnak, mit ér az ember, ha magyar!
Szilvásy György
Budapest
Külföld
Ukrajna megfenyegette Magyarországot
