Cellaszerű, tető nélküli betonépítmény, a tetején szögesdróttal. Rácsos ajtaján keresztül bronzszobrot látunk, egy háttal ülő, magába roskadó figura tárul elénk. Előtte a falon fémtükör, amelyben a néző önmagát pillanthatja meg. Az emlékmű felirata szerint az 1944–1990 közötti időszak meghurcoltjainak mementójaként készült, „azok emlékére, akik nem haltak meg, de az életüket tönkretették”. Ilyen emlékmű eddig nem volt az országban. Viszont a szóban forgó időszakban megszámlálhatatlanná növekedett azok száma, akik a diktatúrák áldozataivá váltak. Keserü Katalin, a Magyar Szemle egyik 1997-es számában „napjaink emlékművének” nevezte a művet, amely az identitászavaros kor szimbóluma is lehetne. A kiszolgáltatottság gyümölcsei ugyanis a gyűlölködés, a rosszindulat, a durvaság és a bezártság. Aki egy folyóban az életéért küzdve kapálódzik, nem sokat lát a tájból, amerre a folyó kanyarog. Az alkotás bevonja a nézőt a mű terébe, „előre nem várt jelentésekkel telítve a művet és részleteit”. És csakugyan: nem tudhatjuk, hogy a szobor van bezárva az emlékműbe, vagy mi vagyunk kizárva valamiből.
A betonépítményen egy név olvasható, Rázsó Edité, aki az emlékállítást kezdeményezte. Ki ez a 88 éves asszony, aki mecénása volt „napjaink emlékművének”? Pécsi magányában akadtunk rá, a város legdivatosabb utcájában, a „rózsadombnak” titulált városrészben, jóllehet az ő háza nem mérhető az újgazdagok palotáival. Egy kis renoválás már ráférne, de élni és gondolkodni még lehet benne.
„Maga egy veszedelmes nő!” – kapta meg egyszer a hatalom emberétől. Hja, így jár az, akit igazmondásra és egyenes gerincre okítottak. A baj ebből jött, meg abból, hogy református lelkész volt a papa, sőt a nagypapa is. Meg – vélhetnénk – az alföldi rónaságból, ahonnan származnak. A papa – a Kisgazdapárt egykori tagja – Rákosi börtönének lakója, Hóman Bálint társa volt a váci fegyházban.
„Na, menjen, és mossa fel a helyiséget” – mondta neki a börtönőr, a gyengébb nem képviselője. S a lelkész édesapa, a régi típusú férfi, aki házimunkát sosem végzett, valószínűleg rosszul mosta fel a termet, mert a börtönőr ráordított: „Ez magának felmosás? Úgy felpofozom, hogy megemlegeti egy egész életre!” A rab megszégyenülve hajtotta le a fejét, és halkan mondta: „Hát, szépasszony még úgysem pofozott fel soha!”
Az anyai nagyapa templomot épített New Jerseyben. Kézen fogta a kivándorolt magyarokat, és lelket öntött a gyülekezet tagjaiba. A cselekedet hatalmas erő forrása lett. Aztán négy év múltával hazajött, és egy kistótfalui parókián újrakezdte. A New Jersey-i templomépítés százéves évfordulóján az amerikai magyarok nagy ünnepet tartottak, és ettől kezdve ápolják a lelkész emlékét, éves adománnyal segítve kistótfalui földi nyughelyét. Rázsó Edit megszületése nem volt hétköznapi. 1919. május 1-jén jött a világra Pécsett, a Tanácsköztársaság „dicső” napjainak egyikén. Egy bizonyos Sándor doktor, mellesleg 1919-es forradalmár, akiről utcát is elneveztek a városban, ezen a május elsején – a kórházi ügyelet helyett – az utcán sétafikált. Következésképpen a szülésnél a takarítónő bábáskodott. Mindjárt el is törte a kislány lábát, ami egész életére kihatott.
A kaposvári gimnáziumi évek és a Bethlen Margit Intézet okán vallja, hogy somogyi. A kemény református nevelésnek köszönhette, hogy ő volt az egyedüli, aki kibírt nyolc intézeti évet. Csak azért él Baranyában, mert ott van a háza. A patikusság lett a hivatása. Mindenkor oda hívták, ahol segíteni kellett: Aszódra, Vajszóra, Beremendre, Kartalra – ebben a helységben 25 évet töltött – vagy Pécsre. A hátsó szándék azonban az volt: ne legyen szem előtt. „A munkatársaim, a nép imádott – mondja –, a főnökeim sosem.” Patikusként az empátia vezérelte. A pirulák mellé folyósított kedvesség és mosoly. Negyvennégy évi szolgálat után vonult nyugdíjba.
Élete örökös csata volt a hatalommal. A rendőri felügyelet ugyanúgy kijárt neki, mint a fenyítés vagy a megfigyelés. A háború után szintúgy, mint az 1956-os forradalom után. „Akinek van politikai érzéke, az tud menekülni – állítja. – Majd elmondom, hogyan kell ezt csinálni…” „Napjaink emlékművének” hiteles történetét így adta elő:
– Írtam Makovecz Imrének egy levelet, amelyben felajánlottam a Magyar Művészeti Akadémiának a házamat. És hozzátettem, hogy nagyon örülnék, ha a halálom után egy köztéri szobrot készítenének „azok emlékére, akik nem haltak meg, de az életüket tönkretették”. A mi családunkon kívül még sokakét. Makovecznek megtetszett a dumám, és mindjárt válaszolt is. Sőt, felkeresett a házamban. Később megbeszélte az akadémia tagjaival, hogy az ajánlatomat elfogadják. A szerződést – ügyvédi pecséttel – írásban rögzítettük, amelynek értelmében a 20-25 milliót érő ház halálom után, Isten áldásával, az akadémia tulajdonába kerül. Itt pont is került volna a megállapodás végére, csakhogy egyszer csak jött a parancsolat, amelyben Makovecz tudatta, hogy a szobor útban van, és nagyon szeretnék, ha az avatáson megjelennék. Elhárítottam a meghívást. Megírtam, hogy már nehezen mozgok, és nem akarom magamat mutogatni. Végül addig erősködött, amíg a barátnőm felvitt Pestre. Mondták, hogy reggel 8 órakor lesz az avatás, de akkor még a szobor nem volt sehol. Kilenc órakor azonban megjelent egy emelődarus teherautó, és a kész művet letette oda, ahová Makovecz rámutatott. Kiállt középre, és a következőképpen kezdte: „Kaptam egy levelet…” Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de elég gyorsan megszabadultam tőlük. Egy évig leveleztünk a polgármesterrel, mert el akarták vitetni a szobrot. De megírtam, hogy ha szét akarják cincálni a művet – még Horn Gyula volt a kormányfő –, a világsajtót fogom rájuk uszítani. Azóta síri csend.
Az újságból tudta meg, hogy Makovecz Imre és Péterfy László emlékműve társadalmi munkában készült. Csak az anyagköltséget és a rezsit számolták el. A teljes költség 900 ezer forintot tett ki, amelyet Makovecz Imre elnöklete mellett a Magyar Művészeti Akadémia biztosított.
Ment a levél az építésztől Pécsre: „A mi szobrunk mindig tele van virággal” – írta. Rázsó Editnek is volt egy fővárosi barátnője, akit azzal bízott meg, hogy minden hónapban vigyen virágot. A barátnő már meghalt, s az ő virágai azóta elhervadtak. Kiderült, hogy a recskiek is több alkalommal a szobornál találkoznak. Az emlékmű ma zarándokhely.
Rázsó Editet 2000. augusztus 20-án a Parlamentben kitüntették: Mádl Ferenc köztársasági elnöktől vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét. Persze, hogy tiltakozott. Ő nem csinált semmit. Másokat vertek, üldöztek, sanyargattak, földönfutókká tettek, őket kellene kitüntetni. Akik igazi vesztesei például 1956-nak. „De sok bajom volt a kitüntetés miatt!” – mondja. Fodrásznője, aki tizenöt éven keresztül járt hozzá, többet nem nyitotta rá az ajtót; a mozgássérülteknek járó gyógyharisnyát ettől kezdve nem a járt úton, hanem csak protekcióval tudta megszerezni…
Kétszer volt férjnél. Első férje Albrecht főherceg főállatorvosa volt, de a német édesapa miatt a frontra vitték. Nyolc kerek esztendeig várt rá – hiába. Második férje geodéta volt, a tudományoknak élt. Ő kedveltette meg a feleségével a komolyzenét. A kedvencek a mai napig az északiak. Például Grieg, a norvég. Az őshonos dallamok.
Az összetöpörödött, mozgássérült asszonyból ma is erő árad. „Az életet csak tartással lehet elviselni – mondja. – Hogy a fenébe tudtam volna leélni 88 évet vitalitás nélkül?” Nem rejti véka alá, hogy sajnálja a mai ifjúságot, és azt vallja: az idős emberek nyolcvan százalékának nyűg az élet. Esténként Istennel társalog, az egyetlennel, aki még vigaszt adhat. A versek adják a szellemi táplálékot. Adyt idézi: „Az egész világ helyett imádlak, / Te hű, te jó, te boldogtalan, / Te szép, kit a buták meg nem láttak: / Te: Én, szegény Magam.” Levelez a politikusokkal. Írt annak idején Kádár Jánosnak is, hogy államosított házát visszakapja. És vissza is kapta. Nemritkán Rogán Antallal beszéli meg – levélben, kézírással –, mi volna a teendő. Most Sólyom Lászlónak küldött levelet, politikamentes, zsarolásmentes csapatot ajánlva a köztársasági elnöknek.
Súlya van. Akár ír, akár beszél, akár hallgat.
Ma újra elmentünk az emlékműhöz. Virágot most is találtunk a rácson, és valaki nemrégen festhette le a mellette álló padot. Az emlékmű él és élni segít. Habár Rázsó Edit szerint lehetne figyelemfelkeltőbb helyen is. Egy XIX. századi amerikai filozófus, William James sorait idéztük: „Elménk erejének kiaknázásában a felejtésnek legalább akkora szerepe van, mint az emlékezésnek.” Erre figyelmeztet bennünket „napjaink emlékműve”.
„Makovecz küldte önöket, hogy megnézzék, mi van ezzel az öregasszonnyal?”
Liverpool FC
Szoboszlait kritizálja, Kerkezt dicséri Liverpool – mindkét magyar reagált
