Autó kontra bicikli

Bevallom: a Gallup-felmérés óta Groningenbe vágyom. Ott volna jó élni. Nem a piszkos, büdös, a közlekedési gondoktól terhes Budapesten. Azon egyszerű oknál fogva, mert több a bicikli, mint az autó. Pontatlanul írom: alig van a városban négykerekű. Az emberek legtöbbje kétkerekűn közlekedik.
A Gallup Intézet a közelmúltban az Európai Bizottság megbízásából 75 európai nagyvárosban felmérést készített, amely a városi élet különböző dimenzióit vizsgálta meg. A kutatásból kiderült, hogy Budapest lakói rendkívül elégedetlenek a főváros közállapotaival, és a 61. helyre rangsorolták. A legjobb minősítést a hollandiai Groningen, a dániai Aalborg és az egyesült királyságbeli Newcastle kapta, míg a három utolsó helyre Nápoly, Athén és Isztambul került.
Jelenleg összesen 2500 kilométer hosszú kerékpárút áll hazánkban a bicajosok rendelkezésére. Augusztus végén dönt a kormány a – tavasszal bemutatott, azóta társadalmi vitára bocsátott, s civil szervezetek javaslatával kiegészített – Kerékpáros Magyarországért programról. Ha a kormány elfogadja a koncepciót, a következő hét évben jelentős fejlesztésekre kerül sor. Ez biztató, ha hihetnénk a szemlélet megváltozásában is. De például kétkerekűvel közlekedni Budapesten – személyes tapasztalatból mondom – bátor vállalkozás, mondhatni életveszélyes. (Jó néhány külföldi turista arcáról is leolvasható a félelem.) Olvasom ugyanakkor, hogy Hollandia fővárosában, Amszterdamban tízezer kerékpáros tüntetett hőn szeretett járművük KRESZ-szabályainak megváltoztatásáért. A hogyan sem mellékes: letelepedtek az úttestre, némelyikük még párnát is rakott a feje alá, és szendergésbe kezdett. „Szabad utat a kétkerekűnek! – ez volt a jelszó. Még több helyet. Nálunk ez még elképzelhetetlen. Az autó idehaza szent állat, amely egyelőre úgy pöffeszkedik, mint ha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Pedig – s ez is napi hír – több európai fővárosban foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy az autóállatokat kitiltják a belvárosokból. Varga Ferenc, a magyar kajaksport sokszoros bajnoka, a helsinki olimpia és a maconi világbajnokság bronzérmese nyolcvanon túl is kerékpározik. Állítja: „Száz kilométer megtétele után jó és nagylelkű lesz az ember.” De hozzáteszi: „Javaslom az illetékeseknek: a jövőben csak az kaphasson jogosítványt, aki előtte száz kilométert biciklizik.” Megfontolandó javaslat.
Biciklikben utaztam. Nem mánia ez nálam, csak valami nagy vágyódás a kétkerekű iránt, amely belém rögződött kezdettől fogva. Voltam, vagyok, leszek a barátja, szószólója, idővel már több szerelmet vállal az ember; nagyobb dolgoknak tűnőt, gyerekesebbeket. Ha értenék a dalhoz, a versfaragáshoz, biz’ isten ódát írnék a bicikliről, mint Illyés, a költő a „jól működő tanyai kályhához”. De nem értek egyikhez sem. Csetlek-botlok másképpen a szóban, s így próbálom elmondani: először jártam olyan országban, ahol nem az autót tekintik szent állatnak, hanem a biciklit. Koppenhágában és egész Dániában a drótszamár él és uralkodik alattvalói javára, évszaktól, időjárástól függetlenül. Hóesésben ugyanúgy, mint a napsütötte nyárban. Elnéztem őket, amint felveszik a hátukra gazdáikat, és bevásárolni indulnak, amint nagy sebességgel cikáznak az autók között, és véletlenül sem lökik fel a négykerekűt. Legroszszabb esetben a járókelőt. De csak a figyelmetlent. Elnéztem őket, amint sorokba rendeződnek a tereken, a földalatti-állomások előtt, és irigyeltem azokat, akik biciklin közlekednek. Nálunk, Budapesten, lassacskán csak a betlehemi királyok szava lesz mérvadó: „Gyalog jöttünk, mert siettünk”. A helyzet ugyanis nemhogy javulna, egyre csak romlik. Meddig tartható ez az állapot? A kerékpár feszültséglevezető jármű. Melyik biciklistát érdekli, hogy lehagyják az úton? Ki törődik azzal, hogy elsuhan mellette a világ? Az autó ezzel szemben csak növeli a sebességet.
Kétezer-kétszázat írunk. Megyek a város felé, és szemben jön velem a tábla: „Ezen az úton kerekes járművek forgalma tilos!” Visszahőkölök. Megálljt kapott volna a kétkerekű is? Tulajdonképpen mit csodálkozom: a növekvő forgalom zsúfoltsága arra késztette már Julius Caesart is, hogy a nappali órákra mindennemű kerekes járművet kitiltson Rómából – és a helyzet némileg rosszabbodott Kr. e. 46 óta. Fölöttem légi kocsik suhannak el, a motoros járművek – a közhasznúak kivételével – már nem közlekednek a városokban. Az autó, ez az ostoba jószág, azt hitte, örökké uralkodhat. A benzinháború eldöntötte a sorsát. Dickens a halhatatlanságba emelte a tíz mérfölddel száguldó postakocsit. Mi lett belőle? Múzeumi tárgy, semmi több. A vasút, amely több századon át szolgálta az embert, a gyerekek játékszere két asztalláb között, a valóságban csak terhet szállít, s ezzel bűnhődik. Néhány száz mérföldnél távolabbra a teljes utasforgalom a levegőben zajlik. A földön, a kisebb körzetekben tiszta és csendes villamos motor hajtja a törpeautót.
De mi van a biciklivel? Állok a tiltó tábla előtt, miközben egy kerékpár fordul be a mellékútról, s irányt vesz a város felé. Hát még él és szuszog annyi év után is? Hát túlélt mindent? Hát az emberek szeretik még a természetet, a csendet, a magányt, a fákat, a madarakat? „Valami baj van?” – kérdezi a kerékpáros. „Nem – válaszolom –, dehogy…” Utolsó koppenhágai sétám során betértem egy dohányboltba, és nem hittem a szememnek: a tulajdonos, joviális öregúr, egy kétkerekű nyergében ülve kínálta a szivarjait. A sétálóutca közepén, vállig érő hajú fiatalember, cirkuszok nagy hírű sztárjait lepipálva, egykerekűn invitálta a szexszupermarketbe a járókelőt. Az egyik áruházban, a belépéskor – kocsi és kosár helyett – mindenki biciklit kapott, és ezzel rohangálhatott kénye-kedvére. A matrózkocsmák előtt, a világ összes rendjelét magára öltve, tetovált alak szelte kétkerekűn a tengerre vezető csatornán a vizet. Mennyivel könnyebb biciklivel – gondoltam –, mint bibliai elődjének mezítelen lábakkal a Genezáreti-tavon. Este, a könnyű lányok utcájában a lányok kerékpáron csábítgatták a bámészkodókat, egy kis – kerékpározásra…
Miközben így elábrándoztam, a Vesterbrogadén – „Az anyád!” –, egy kerékpár az életemre tört. Már-már a pokolba küldtem a szörnyeteget, amikor egyszer csak felemeltem a kezem, és jóságos földi angyalként megsimogattam.
Azt mondják, azt mondtam: „Éljél sokáig!” Budapesten nem simogatják meg a kétkerekűt. Itt pisztolyt fognak rá, itt elátkozzák, itt ellopják, itt le is köpik. Kosztolányi Dezső megejtően szellemes Állatok beszéde című ciklusában a ló így mutatja be önmagát: „Egy lóerős ló. A ti undok nyelveteken kifejezve: egy nyolcvanad autóerejű természetes gépkocsi, amely benzin nélkül is megy. Ha akar…” Ennek mintájára a kerékpárt így kellene bemutatni: egy embererős, kétkerekű jármű, szintén benzin nélkül megy, ha akar. Bocsánat: ha hagyják!
Budapest lakói szerint városuk hátul, a 61. helyen kullog. Többek között a drótszamár lebecsülése okán. Óh, Groningen! Óh, Aalborg!