Bűnbánat szabadlábon

Csak a bolsevikok októberi forradalma hozott változást Oroszországban, az forgatta fel a dolgok rendjét. Lerombolta a művelt emberek régi kultúráját mint „burzsoá” csökevényt, „fölemelte” a tömegeket az írástudatlanságból, de pontosan ide, az álkultúra szintjére. Rendőri tilalommal fosztotta meg őket Isten és az igazság problémáitól, és nem adott cserébe semmi mást, mert Lenin már megoldotta a világ minden problémáját, elég bemagolni a téziseit. A kételkedés büntetendő lett. Ahol pedig nincs kétely, ott nincs helye töprengésnek sem, vagyis elképzelhetetlen a szellemi útkeresés. Lehetett abban némi túlzás, hogy a régi Oroszország a „szőrszálhasogatásról” volt híres, most mindenesetre olyan kollektív lénnyé alakult át, amely gondolkodás nélkül hajtogatja a lenini dogmákat.
Kétségkívül egyet kell értenünk J. A. Kurganov véleményével – lásd A Szovjetunió nemzetei és az oroszkérdés (1961) című könyvét –, mely szerint „Oroszország nemcsak egyszerűen megváltozott, hanem átalakult Szovjetunióvá, vagyis lényegében új ország lett, amely alig hasonlít valamiben a régi Oroszországra, mint ahogy a szabad világ egyik más országára sem emlékeztet”. Talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a Szovjetunió nemcsak valamiféle átalakított régi Oroszország, hanem annak mintegy a visszájára fordított változata. Méghozzá minden szempontból, akár a politikai rendszert, akár a gazdaságot, akár a filozófiáját, akár az erkölcseit vizsgáljuk – de a legnagyobb különbség mégis talán pszichikai jellegű. Megőrizte a birodalom külső kereteit, de belső lényegét másra cserélte.
Sommásan fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a XIX. századi Oroszország az összeesküvők és a lázadók, a Szovjetunió a néma engedelmesség országa lett; Oroszország szimbóluma az aranykereszttel díszített hagymakupolás templom, a Szovjetunió szimbóluma a kereszt ledöntése; az orosz költészet az erdőket és a nagy térségeket, a szovjet líra a gyárkéményeket énekli meg; az orosz irodalmat a tiltakozás és a kritika szelleme uralja, a szovjet irodalmat a behódolás és a dicsőítés; a régi Oroszországban azért gyűltek össze az emberek, hogy kiálljanak a megalázottak mellett, a Szovjetunióban azért járnak nagygyűlésre, hogy megbélyegezzék a megalázottakat; a régi Oroszországban mindent állandóan kétségbe vontak, a Szovjetunióban a rendíthetetlen bizonyosság az egyetlen téma; Oroszországban még azok is megvetették a spicliket és a besúgókat, akik igényt tartottak a szolgálataikra, a Szovjetunióban az állampolgári erény rangjára emelkedett a spicliskedés; a XIX. századi Oroszországban kialakult a társadalmi „értelmiség” rétege, és számolni kellett a közvéleménynyel, a Szovjetunióban lerombolták a társadalmat, és nincs közvélemény; a bírósági reform után arról volt híres Oroszország, hogy egész Európában ott a legpártatlanabbak a bíróságok, a szovjet igazságszolgáltatás pedig arról híres, hogy a jog ennél véresebb paródiáját hiába keresnénk az emberiség történetében. Szinte vég nélkül folytathatnánk az összehasonlítást.
Sokan hivatkoznak a szovjet külpolitikára, rámutatva arra, hogy sok mindenben emlékeztet a cári Oroszország külpolitikájára. De a külpolitikai irányelvek a földrajzi adottságokból következnek. Ha kínaiakat vagy skandinávokat telepítenénk az olaszok helyébe, ők is olyan külpolitikát folytatnának, amilyet rájuk kényszerít az Appennini-félsziget fekvése.
Azt tanította Lenin, hogy a cél érdekében szó szerint minden taktikai fogás bevethető. Elég különös lenne hát, ha pont a régi Oroszország fogásait zárná ki. Pedig talán pont a szovjet külpolitika egésze különbözik a legjobban a régi Oroszországétól. A bolsevik politika ugyanis nem állami politika, hanem a más államok elleni összeesküvés politikája. Semmi értelme sem lett volna annak, ha a régi Oroszország diplomáciai képviseleteit mondjuk Chilében, Argentínában, Indiában, Malájföldön és az egész földtekén mindenekelőtt azért hozták volna létre, hogy megdöntsék a kormányt és a rendszert azokban az országokban, ahol akkreditálták őket. A szovjet politika szellemében viszont ez tevékenységük legfőbb értelme. Tehát nem az orosz imperializmus használja fel a nemzetközi kommunizmust, hanem a nemzetközi kommunizmus használja az orosz imperializmus módszereit, ha épp ezek látszanak célszerűnek.
Néha föltesznek egy kérdést, amelyet érvnek szánnak: „Akkor mégis mivel magyarázható az, hogy pont Oroszországban eresztett gyökeret a kommunizmus?” Erre válaszolhatunk terjedelmes értekezéssel, de viszsza is kérdezhetünk: Hát az mivel magyarázható, hogy Franciaországban zajlott le a véres francia forradalom, majd ugyanott ment végbe a restauráció? Mivel magyarázható az, hogy az európai romantikát megteremtő nemzet, a „Dichter und Denker” népe nem akadályozta meg a hitlerizmus diadalát? A hitlerizmus ellenszenves dolog volt, ezért Németország ellenségei azt próbálják bizonyítani, hogy a sajátos germán lélekből született. A bolsevizmus ellenszenves dolog, ezért Oroszország ellenségei azt próbálják bizonyítani, hogy „meghamisították a marxi tanítást”, tisztán orosz elemeket vittek bele. Pedig az oroszországi kommunista hatalomátvétel ugyanúgy számos tényező együttes hatásával magyarázható, mint az, hogy Németországban hatalomra került a hitlerizmus, Olaszországban a fasizmus vagy Kubában úgyszintén a kommunizmus. Mint tudjuk, nem sok hiányzott ahhoz, hogy Európa nyugati szélén, Spanyolországban is diadalmaskodjon.

Nyugaton található a kommunizmus „titka”
A bolsevik lelkialkat titkát rendszerint Moszkvában keresik. Nagyon helytelenül. Moszkvában a külső kényszer, vagyis egy mellékes mechanikus tényező játszik meghatározó szerepet, amely eltorzítja a kutatás tárgyát. Egyébként is elég nehéz eljutni Moszkvába. Tehát nagyon úgy néz ki, hogy célszerűbb lenne áthelyezni a kutatásokat olyan területre, ahol a kommunizmus fenoménja szinte tiszta formájában, vagyis a legcsekélyebb külső rendőri kényszer nélkül s ugyanakkor mindenki számára könnyen hozzáférhető közegben mutatkozik meg. Így például Olaszországban vagy Franciaországban, ahol a lakosság harminc százaléka önként, minden kényszer nélkül szavaz a kommunistákra. Az sem tagadható, hogy a kommunizmus nem Kelet-, hanem Nyugat-Európa szüleménye.
Egy általánosan elterjedt szlogen szerint a bolsevizmus a Kelet („Ázsia”) szellemi terméke. Nyugaton is gyakran hallani ilyen véleményt, az úgynevezett szovjetellenes (oroszellenes) körök ugyanúgy hangoztatják, mint a bolsevizmus megjavításán fáradozó, a forradalom mellett elkötelezett értelmiségiek, a „revizionisták”, a nemzeti kommunisták és mások. A hitleristák is meg voltak győződve erről. Ezt hirdette a harmadik birodalomban dr. Alfred Rosenberg. 1941 júliusában azt magyarázta be Hitlernek, hogy „a bolsevizmus likvidálta Oroszország régi uralkodó rétegét, és kaukázusi-ázsiai származású vezetőkkel váltotta föl azt”.
De ez a legenda köszönő viszonyban sincs a történelmi igazsággal. Pontosan Oroszország ázsiai provinciáiban harcoltak a legtovább a bolsevikokkal, egészen 1927-ig. Oroszország európai részén egyetlen igazi ázsiai nép él, a volgai buddhista kalmükök, ők a bolsevikok legádázabb ellenségei közé tartoztak, ezért sorozták be őket az ellenforradalmárok az úgynevezett büntetőalakulatokba.
Köztudott, hogy Lenin többet volt Svájcban, Belgiumban, Párizsban, Londonban stb., mint Moszkvában. Nem Oroszországból, hanem Nyugat-Európából merített ihletet ideológiájához. Ellensége volt minden jellegzetesen orosz, nem marxista forradalmi pártnak. És a marxizmus nyugatról jött keletre, nem pedig fordítva. A XIX. század végén először Lengyelországba közvetítette a német szociáldemokrácia, ahol hamarosan a Lengyel Szocialista Párt uralkodó ideológiája lett. De jellegzetes és radikális, a bolsevizmushoz már közel álló formájában elsőként a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártjában jelent meg, e párt élén olyan leendő híres kommunisták álltak, mint Rosa Luxemburg, Julian Marchlewski és Oroszország első csekistája, a lengyel Feliksz Dzerzsinszkij. A legszorosabban kötődtek a német szociáldemokratákhoz, a világkommunizmus olyan előfutáraival tartották a kapcsolatot, mint Karl Liebknecht és Karl Radek. Berlinből merítettek ihletet. Lenin a következőket írta a német szociáldemokratákról a Rabocsaja Pravda 1913. július 16-i számában: „a munkások egyetlen teljesen haladó s e szó legjobb értelmében vett tömegpártja.”
Időrendben így néz ki: a vilnai zsidó Bund vezetői, egyetértésben a kijevi Bunddal, átvették a marxizmust, ennek szellemében alakult meg 1898 márciusában a Minszkben tartott titkos kongresszuson Oroszország Szociáldemokrata Pártja. Csak miután formálisan is csatlakozott Lenin, az 1903 július–augusztusában Londonban tartott második kongresszuson váltak szét a „mensevikek” és a „bolsevikok”.
Szentpéterváron szinte nem is voltak bolsevikok az 1917-es februári forradalom és a cár lemondása előtt. A vezető elit nagy része – mintegy ötszáz személy a családtagokkal együtt – Nyugat-Európából érkezett „leplombált vagonokban”. A császári Németország kormánya és vezérkara kezdeményezte az akciót, a végrehajtásban már a svájci és a svéd kormány is szolgálatkészen részt vett. Tehát minden út nyugatról vezetett keletre, nem pedig fordítva. Különösen a „sztálini” módszerektől kicsit már undorodó, a kommunizmustól távolodó európaiak közül állítják sokan azt, hogy az „orosz bolsevizmus” nem azonos az „európai kommunizmussal”. Nehéz vitába szállni ezzel a kijelentéssel, mert olyan közismert tényeknek mond ellent, amelyek arról tanúskodnak, hogy az egész nemzetközi kommunizmusban, minden szélességi körön, ugyanaz az ideológia, ugyanolyan belső fegyelem kötelezi az egymással szoros kapcsolatban álló csoportokat. Tehát aki döntő különbséget vél felfedezni, az a „wishful thinkingre” hagyatkozik, vagyis azt látja, amit látni szeretne.

A kommunizmus fenoménja
Sok ezer könyvet írtak a kommunizmusról. Itt most a véleményem szerint legjellegzetesebb fenoménra szeretnék rámutatni. Arra, hogy ebben a rezsimben elveszik az emberi szavak elsődleges jelentését. Sokféle alakban lép fel ez a jelenség. Néha csak elmaszatolják a szó jelentését, néha ellentétes jelentést adnak neki. Ezzel értéktelen dologgá fokozzák le az emberi beszédet s egyúttal az emberi kultúra legfőbb eszközét. A tendencia a XX. s különösen a XXII. pártkongresszus és a „desztalinizálás” után erősödik meg, és talán még bántóbb, mint Lenin és Sztálin korában volt. Mert ilyen határozottan még sohasem jelentették ki a párt szónoki emelvényéről, hogy annak a sok milliárd szónak, amely az elmúlt évtizedekben elhangzott a legmagasabb politikai fórumokon, az irodalomban, a színházakban, a nagygyűléseken stb., nemcsak hogy nincs semmi valóságtartalma, hanem még fel is ment a felelősség alól, pontosan a tömegessége miatt.
Mind magában a bolsevik államban, mind „népköztársasági” lerakataiban helyükön maradtak a főszereplők a rendszer teljes megőrzése mellett, bár hosszú éveken át ma már elítélendő dolgokat mondtak és írtak. Feltéve, ha azt mondják és írják, amit ma kell. Egyébként ugyanazokkal a szavakkal és hangsúlyokkal. Felülről szabják meg, mi a szavak értelme vagy inkább értelmetlensége, ez a zsonglőrködés a történelemben példátlan méreteket öltött. Így például a sztálini tisztogatások idején, 1936 és 1938 között tartott perek sokasága és a régi kommunisták bűnbánata, akik mégiscsak ki voltak téve valamiféle, közelebbről nem ismert megpróbáltatásoknak, nem tűnik olyan elképesztőnek, mint az elnökségi pulpituson, a világ minden tájáról összesereglett ötezer küldött előtt ülő Vorosilov megvádolása – 1961-ben. Milyen hihetetlen pszichikai nyomás kellett ahhoz, hogy ez az öregember, aki egész életét a bolsevik forradalomnak szentelte, ilyen körülmények között a legabszurdabb bűnbánatot tanúsítsa! Ezúttal nem is börtönben, hanem szabadlábon…
Ez csak olyan rendszerben lehetséges, amely lényegében a szavak elértéktelenítésére fordítja a világ legnagyobb területét elfoglaló tömb államainak anyagi energiáját. Példátlan eset, hisz a kommunista rendszerben még hallgatással sem lehet védekezni a szó elértéktelenítése ellen. Ellenkezőleg, mindenkinek beszélnie kell. Azt kell mondani, amit parancsolnak.
A kommunizmus így magasabb rendű, nemzetek és államok fölötti fenomén lesz a politikai jelenségek hierarchiájában. Semmiképpen sem azonosítható Oroszországgal, mint ahogy egyébként a világ egyik nemzetével vagy államával sem. Azzal, hogy megfosztja a szavakat elsődleges jelentésüktől, „felszabadításnak” nevezi az agressziót, „szabadságnak” a rabságot, „toleranciának” az intoleranciát, „választásoknak” a kinevezést stb. stb., arra próbál kényszeríteni – nem egy nemzetet, hanem minden embert –, hogy a saját kárára használja a nyelvet. Azaz jutalmul a korábbi szavakról, a kultúráról és a szellemi szabadságról való lemondásért – totális rabságot ígér. […]

Megint a feje tetejére állították az igazságot
Az állig fölfegyverzett bolsevik államot katonailag különösen erős nagyhatalomnak állítják be, pedig a valóságban pont fordítva van. A bolsevik állam talán a világtörténelem leggyengébb nagyhatalma. Többféle birodalom volt már, de olyan még nem, ahol a lakosság kilencven százaléka várná a bukást.
Aki átélte a legutolsó bolsevik–német háborút, és a saját szemével látta, mi történt az elején… Pontosan erről nem illik hangosan beszélni. Mert 1941 júniusában mindenütt „felszabadulásként” fogadta Hitler bevonulását az egész lakosság. Ebben az oroszok jártak az élen. De aki Hitler mellett állt ki, az a közvélemény szemében „rossz”. Ezért a példa is „rossz”, bármilyen szemléletes is. Nem fogok közismert példákra hivatkozni, amelyek számos műben megtalálhatók: a bolsevikok egész hadseregei adták meg magukat, tömegesen álltak át a támadók oldalára. A lakosság kenyérrel és sóval fogadta a németeket. Az első hónapokban sok millióan estek fogságba. Ez elképesztően magas szám – Hitler mégis elvesztette a háborút.
Ismerjük Hitlert és rendszerét, amelyet az a rengeteg bűn tartott fenn. Ugyanakkor kevésbé ismeretes határtalan ostobasága: ez a rendszerére és a politikai koncepcióira egyaránt vonatkozik. Előre megnyerte a háborút, már akkor a zsebében volt a győzelem, amikor még át sem lépte a szovjet határt. Aztán mindent megtett annak érdekében, hogy elveszítse… Hitler nem harcolt a kommunizmus ellen. Ő a leglátványosabb példa erre a „nem harcra”. Nemzetek és „fajok” ellen harcolt. Nem a kommunizmust tartotta ellenségének, hanem a „zsidó” fajt és a szláv népeket. A bolsevizmus Hitler szemében a zsidó faj elmeszüleménye volt, a kelet-európaiakat alsóbbrendű embereknek tartotta. Mivel ő maga is forradalmár volt, mindenekelőtt nemzetiszocialista – zsigerből utált minden ellenforradalmat és bármiféle „jobboldalt”. Mint számtalanszor elmondta, a német katona nem azért harcol keleten a bolsevikokkal, hogy ellenforradalmi helyzetet hozzon létre Oroszországban. „Sáremberekhez” hasonlította az oroszokat… A várt „felszabadulást” így az emberi méltóság véres eltiprásává, a saját vereségévé változtatta… Ennek ellenére emberek milliói tartottak ki a hitleri antibolsevista oldalon, fegyverrel a kézben, egészen a háború végéig (1 800 000 orosz, ukrán, fehérorosz, a balti országok és a Kaukázus lakói, doni kozákok, ázsiaiak stb.). Ennyire gyűlölték a kommunista rendszert.
Manapság az úgynevezett „Nyugat” hozzáállásában (ebben Lengyelország sem kivétel) sok minden felfedezhető ebből a „hitlerizmusból”, ennek alapján értékelik a szovjet blokkot. Kommunizmus helyett csak „Oroszországot” és „oroszokat” akarnak látni. Pedig e blokk szétzúzásához elsősorban nem katonai, hanem politikai és propagandaerő kell. A recept már kész: vegyünk példát Hitler politikájáról, és csináljunk mindent pont fordítva, mint ő… Vagyis „támadóból” igazi „felszabadítóvá” kell változni.
De a bolsevik állam még tisztán katonai szempontból is sokkal gyengébb a „Nyugatnál”. A stockholmi Svéd Védelmi Kutatóintézet nemrég publikálta eredményeit az Est című lapban. A részletes elemzést hely hiányában nem idézhetjük. Megvizsgáltak minden területet és fegyvernemet, összehasonlították a keleti és a nyugati helyzetet. Az következik az adatokból, hogy a Varsói Szerződés csapatai szárazföldön, tengeren és levegőben ötször gyengébbek a NATO erőinél. Nem pedig fordítva, noha gyakran így próbálják beállítani az erőviszonyokat. A végeredmény úgy jött ki, hogy az atomfegyvereket is beleszámították.
A bolsevik állam és az egész blokkja ezért olyan nagyhatalom, amely mindennél jobban fél a nyílt öszszecsapástól, a háborútól (a „konfrontációtól”). Hisz ha a szabad világ pontosan méri föl a helyzetet, és helyes politikát folytat, a bolsevik blokk az első katonai csapástól darabokra hullik. Megtörik az egész offenzíva, szétszakad a kommunizmus pszichológiai hálója, amely az egész földgolyót körbefogja, és az egész emberiséget fenyegeti.
(Részletek A kommunista provokáció diadala című könyvből)