Darwin-állomás

Egy faj kihalása több szerencsétlen tényező együttes hatásának következménye – mondják a szakértők, a legtöbb élőlény eltűnéséért azonban mégiscsak az ember felelős leginkább. Londoni kutatók most azt állítják: a kínai édesvízi delfin, a pajcsi is alighanem végleg eltűnt az élővilágból.

György Zsombor
2007. 08. 17. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hat hétig tartó nemzetközi kutatóexpedíció zajlott a Jangce folyón a közelmúltban azzal a céllal, hogy felleljen még néhány példányt a ritka édesvízi delfinből, a pajcsiból. A Londoni Zoológiai Társaság kutatócsoportja szerint a veszélyeztetettségi listán eddig is szereplő faj utolsó példányait 2004-ben figyelték meg az egyetlen ismert élőhelyének számító folyóban, azóta azonban egyetlen delfin sem bukkant fel. Az édesvizet kedvelő állat a tengeri emlősök fejlődési útjáról nagyjából húszmillió éve elkanyarodott Lipotidae család utolsó leszármazottja volt. A 2,5 méteres, fehér színű, hosszú, keskeny csőrű delfinek három-négy példányból álló csoportokban éltek, halakkal táplálkoztak. A sikertelen kutatást követően a londoni társaság saját folyóiratában tette közzé megállapítását, miszerint a tudományos nevén Lipotes vexillifer nagy valószínűséggel kihalt. Mint kifejtik, a pajcsi (ahogy angolul írják: baiji) vesztéért is az ember a felelős, ám ezúttal nem az illegális vadászat, hanem a vízszennyezés és a megnövekedett hajóforgalom az oka a pusztulásnak. A veszélyre korábban egy ismert író, Douglas Adams is felhívta a figyelmet, aki a kilencvenes évek elején könyvet írt a pajcsiról Utoljára látható címmel.
A hírre reagálva a Természetvédelmi Világalap (WWF) hangsúlyozta, hogy egy faj csak akkor tekinthető hivatalosan is kihaltnak, ha ötven éven át nem bukkan fel egyetlen példánya sem. A WWF szóvivője szerint további kutatásokra lenne szükség, mivel a szakemberek nem vizsgálták még át a folyó teljes vonalát. Sam Turvey brit kutató azonban erre reagálva a BBC-nek azt mondta, ha él is néhány példány, alacsony számuk miatt nincs esélyük a túlélésre. Tavaly év végén ráadásul egy másik, több mint egy hónapon át vizsgálódó expedíció is a delfin után kutatott a Jangcén, s amint a svájci székhelyű Baiji Alapítvány vezetője, August Pfluger 2006 decemberében a Kína középső részén fekvő Vuhan városban tartott tájékoztatóján fogalmazott, „valószínűleg elveszítettünk egy újabb állatfajt. […] Ez nemcsak Kína, hanem az egész világ számára tragédia.” (A programról a www.baiji.org oldalon olvashatók részletek.)
Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője érdeklődésünkre megerősíti, egyértelmű, hogy az ember tevékenysége élőlények sorának a kihalásáért felelős, még ha ez akár természetes folyamatnak is tekinthető, elvégre az ember is a természet része. Hosszú időn át azt gondoltuk – hozza fel példaként –, hogy a mamutok 10-12 ezer éve, a jégkorszak végén tűntek el, ám a tudósok a Szibérián túli Wrangler-szigeteken felfedeztek alig háromezer éve elpusztult egyedeket is, amelyek azért élhették túl jócskán fajtársaikat, mert nem tevékenykedett a közelükben ember. Hasonlóan járt a ma ismert házi szarvasmarha elődjének tekinthető őstulok is, amelynek utolsó példányait Magyarországon az 1400-as, Lengyelország területén az 1600-as években ejtették el az éhes vadászok. Szintén érdekes a Mauritiuson élt dodómadár esete – folytatja a szakember –, hiszen ez a szárnyas a gyarmatosításnak esett áldozatául. Az addig elzárt, védett környezetbe ugyanis a távolról érkező hajók – akarva-akaratlanul – számtalan, addig nem honos élőlényt hurcoltak be a patkánytól a sertésig, amelyek aztán kipusztították az ott élő fajok egy részét. Így járt a meglehetősen esetlen, repülni, védekezni nem tudó dodómadár is, amelynek tojása ízletes csemege volt a jövevények számára. A madárfaj 1681-re tűnt el végleg.
Mint Hanga Zoltán fogalmaz, egy faj kihalása általában több szerencsétlen tényező együtthatásának a következménye. Ennek alapján kimondható, vannak olyan állatok, mint például a patkány, amelyek szaporák, bárhol megélnek, szinte bármit megesznek, így a belátható jövőben aligha halnak ki. Sokkal nagyobb veszélyben vannak azonban a ragadozók és az elzárt szigetvilágok élőlényei, hasonlóan a nagy testű állatokhoz, hiszen azok hosszú ideig vemhesek – az elefánt például huszonkét hónapig –, s egyszerre csak egy vagy két utódot hoznak világra.
Emellett a szakma „kétéltűkrízisről” is beszél az egyre nagyobb méreteket öltő vízszenynyezés miatt. A kétéltűek ugyanis rendkívül érzékenyek, s nem csupán a hagyományos értelemben vett mérgek (ciánszármazékok, nehézfémsók) fenyegetik az életüket, hanem az emberi fogyasztásból a vízbe kerülő hormontartalmú készítmények, például a szervezetből ürülő fogamzásgátlók is. Bármilyen meglepő, az utóbbiak erősen befolyásolják a kétéltűek életét és szaporodását, nem véletlen, hogy régebben az orvostudomány a békák felhasználásával, a női vizelet beléjük fecskendezése révén készített terhességi tesztet.
A kevéssé ismert ausztrál bölcsőgyomrú béka az 1970-es években pusztult ki, de legalább volt tudomásunk a létezéséről. Sok faj azonban minden bizonnyal anélkül tűnik el, hogy a tudósok felfedezhették volna. A veszélyben lévő szép és kedvelt állatok, például a tigris sorsa sokkal több embert érdekel a rovarokénál, hüllőkénél vagy kétéltűekénél, sőt sokan azt kérdezik, kit érdekel, hogy egy békafajjal több vagy kevesebb él a földön. A szakember azonban rámutat: mivel az említett bölcsőgyomrú jószág például a testén belül nevelte ebihalként utódait, s csak kis békává fejlődésük után eresztette ki őket a száján, szervezete az emésztést megakadályozandó irányítani tudta a gyomor savműködését. Ha példányai ma is élnének, vizsgálatuk révén minden bizonnyal a modern orvostudomány az emberi gyomorbántalmak kezelésében is hatalmas előrelépést tehetne. Mint az állatgondozásban nagy tapasztalatot szerzett szóvivő hozzáteszi, léteznek olyan veszélyeztetett állatok is, amelyek egyes növények porzását végzik, így eltűnésük több más faj pusztulását is okozná.
A fővárosi állatkert legutóbb a Sziget Fesztiválon próbálta népszerűsíteni a csúnya vagy kevésbé rokonszenves állatokat, mivel számukra alig érkeznek adományok. Persze a „népszerűségnek” is ára van, hiszen a kedvelt egzotikus állatok egy része az illegális, ám jól jövedelmező begyűjtés következtében házi kedvencként végzi, holott számukra kínszenvedést jelent, gyakran végzetes következményekkel jár a szakszerűtlen fogva tartás.
Noha az állatkertek szintén csak mesterséges és behatárolt életteret tudnak biztosítani, a veszélyeztetett fajok megóvásában mégis hatalmas szerepet játszhatnak. Főként akkor, ha idővel bizonyos egyedeket vissza tudnak juttatni eredeti élőhelyükre. Addig is a különféle intézmények országhatárokon átívelő rendszereket alkotnak, amelyek révén könnyebb nyilvántartani az állat- és növényállományok összetételét. Meglehet például, hogy valamelyik állatkert csak kevés példánnyal rendelkezik bizonyos fajokból, de a partnerintézmények közreműködésével megoldható a szaporítás, kizárva a rokonok keveredését is. A fővárosi állatkert többek között a gorillák, zsiráfok, perzsa leopárdok szaporításának terén működik együtt társintézmények sorával, sőt a színes arcukról ismert mandrill majmok esetében Budapest a nemzetközi program központja. A cerkóffélék családjába tartozó aranyhasú mangábéból összesen 47 él állatkertben, ebből tíz Budapesten, ráadásul a fővárosban három kölyök is született, míg a többi helyen mindössze egy.
A szakemberek emellett a mesterséges termékenyítés és a mesterséges megtermékenyítés eszközével is élhetnek, ha az állatok valamilyen oknál fogva nem akarnak vagy nem tudnak szaporodni az adott helyen. A budapesti állatkertben élő két orrszarvú például kiskorától fogva együtt él, ezért testvérnek hiszi egymást – holott nem az –, s nem párosodik. Náluk ezért a közelmúltban termékenyítést hajtottak végre, vagyis a levett hímivarsejteket bejuttatták a nőstény petesejtjéhez, amelynek eredménye egy mára háromszázötven kilósra hízott kis rinocérosz lett, az intézmény nagy örömére. (A másik módszer, a mesterséges megtermékenyítés tulajdonképpen mindenben megegyezik a lombikbébiprogrammal – állatokra alkalmazva.)
Világszerte számos társaság, egyesület alakult a még menthető fajok védelmére, mozgásterük azonban meglehetősen szűk. Legtöbbször ugyanis nem tehetnek mást, mint kutatnak, oktatnak és informálnak, noha természetesen ez a tevékenység sem becsülhető le. Mauritiuson például olyan programok indultak, amelyek során megértették az ott élőkkel: saját maguknak okoznak kárt, ha a környezetszennyezéssel, erdőirtással lehetetlenné teszik bizonyos fajok életét. Más országokban azonban gyakran fegyverrel, tűzharcokban odavesző emberéletek árán zajlik a veszélyeztetett állatok védelme. Indiában tavaly állítólag több orvvadászt lőttek le a vadőrök, mint ahány tigrist elejtettek az előbbiek.
A világ legnagyobb, a környezet védelméért és a veszélyeztetett élőlények megmentéséért küzdő társaságokat tömörítő szervezete, az IUCN egyik alegységén keresztül – amelynek angol neve (Species Survival Commission – SSC) túlélő fajok bizottságaként fordítható magyarra – több mint négy évtized alatt negyvenegyezer faj helyzetét határozta meg. A fajokat kategóriákba sorolták, ezek szerint az adott egyedek lehetnek „sebezhetők”, „veszélyeztetettek”, „különösen veszélyeztetettek”, a „vadvilágból eltűntek” és „kihaltak”. Az utóbbi két kategória arra utal, hogy léteznek olyan állatok, amelyeknek megmaradt egyedei már csak állatkerti körülmények között élnek. A szervezet oldalán (www.iucnredlist.org) veszélyeztetettségi kategóriákra, országokra, az élőhely jellegére, veszélyforrásokra szűkítve lehet rákeresni a fajokra. Ennek alapján megtudhatjuk, hogy a Magyarország területén is fellelhető s már bevizsgált élőlények közül három tartozik a „különösen veszélyeztetett” kategóriába. (Lásd keretes írásunkat!)
Rájuk vigyázni kell, hiszen egyedszámuk könnyen a fennmaradáshoz elegendő szint alá csökkenhet, s már mesterséges úton sem lesz lehetőség a megmentésükre. Akkor úgy járhatnak, mint a Galápagos-szigeteki óriásteknős egyik alfaja, az Abingdon-szigeteki teknőc, amely néhány éven vagy évtizeden belül biztosan kihal, mivel már csak egyetlen középkorú hím példány, George létezik belőle. Ő a galápagosi Charles Darwin Kutatóállomáson él, s ma már csak abban reménykedhetünk, hogy hosszú ideig jó egészségnek örvend.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.